leszedálva

a kanapéba belesüppedve ülök,
nyüszítek, mint egy vásott kölyök
bár a negyedik ikszen vagyok innen
de még sosem sikerült magamban hinnem
érzelmileg mindig gúzsba kötve
simán a padlóba bedöngölve
akaratszegény voltam és lettem
akár a lánykori marionettem
úgy lépek és nyitom a számat,
ahogy fentről ügyesen húzzák a szálat
a tükörben csak egy roncsot látok
jobb napokat magamnak hiába kívánok
elvárások és értetlen arcok
nem ezt akartam, én nem ide tartok
utoljára hal meg, azt mondják a remény
leszedálom magam, na ez aztán kemény
lelassul a világ, a szívverésem
így még elviselem a létezésem