A kiskamasz Zoli futva érkezett haza az iskolából. Lehajította a hátizsákját és egyenesen a konyhába rohant.
- Hú! Finom illatokat érzek! Sütöttél palacsintát? Mi a kaja? – kérdezte az anyjától.
- Bableves és palacsinta, de előbb mosd meg a kezed!
- Farkaséhes vagyok! – jelentette és elrohant kezet mosni.
A gázon lévő gőzölgő lábosról sebbel-lobbal leemelte a fedőt, és belekukkantott.
- Ez neked bableves?
- Mi bajod vele?
- Megáll benne a merőkanál!
- Tényleg? – ment oda az anyja megnézni – Biztosan megitta a levét a csipetke…
- Ez most már tényleg felháborító, amikor levest kérek, főzeléket kapok, ha főzeléket, akkor meg levest!
- Ne méltatlankodj, azt mondtad farkaséhes vagy, egyél!
- Kénytelen leszek, ha más nincs… - duzzogott.
Asztalhoz ült a lábát lóbálva. Jóízűen megette az elétett levest, majd kért még egy tányérral. Utána a palacsinta következett.
- Anya! Miért ilyen folyékony a túró? - nézegette a kanálról lecsöpögő fehér tölteléket.
- Nem tudom kisfiam, lehet, hogy a cukor elfolyósította… - tétovázott a nő – Amikor bekevertem, még nem volt ilyen…
- Érdekes… nem lehet, csak inni… ilyet még nem hallottam, hogy a túrót inni kelljen! Nézd meg, nem marad semmi a palacsintámban, mind kifolyik belőle! – morgott.
- Ha nem akarod, ne edd meg!
- Mi történt már megint? – lépett be az apa a végszóra.
- Semmi! – felelte a nő.
- Akkor min acsarkodtok, már odakinn hallottam, hogy van valami!
- Gyere enni, apa és megtudod! – hívta a fiú huncutul.
- Nagyon éhes vagyok, finom illatokat érzek! – felelte.
- Én is így kezdtem… - dünnyögte Zolika az orra alatt.
Az apa asztalhoz ült, jóízűen megette a tányér levesét, majd a túrós palacsintát is megtöltötte és a kanalával megette.
- Apa, neked nem tűnt fel semmi? – csodálkozott a fia.
- Minek kellett volna feltűnnie? – nyalta le az ujjára folyt túrót.
- A leves túl sűrű, a túró meg túl folyékony…
- A palacsinta meg nincs átsütve rendesen… Feltűnt, de már nem vitatkozom, megszoktam, anyád így tud főzni! Ez van, ezt kell szeretni! – nevetett fel.
- Nem igaz, nem mindig ilyen! – fortyant fel a nő.
- Meglehet, de néha tényleg nem tudom elképzelni, mit tettél elém, amikor például tejbegrízes babfőzeléket teszel ki a tányérra. – nevette tovább.
- Nem kötelező megenni! Mégis mindig elfogy! – feleselt az asszony.
- Ha nincs más… – vihogott a férfi és a fiú egyaránt.
- Soha többé nem főzök nektek! – sértődött meg.
- Jól van, drágám, hahaha, nem azért mondtuk! – mulatott még mindig.
- Hagyjatok békén! – sikította és elvonult a szobába, amíg a fiúk a konyhában az asztalnál ültek és tovább vihogtak.
Másnap is hasonló jelenet zajlott le a konyhában.
- Mi ez? – kérdezte Zolika.
- Kelkáposzta főzelék!
- Ja, azt hittem leves, ehhez hogyan egyem a fasírtot? Miért folyik ennyire?
- Biztosan kevesebb lisztet sikerült a rántásba tenni!
- Te sosem nézed meg a szakácskönyvet, mit hogyan kell főzni? Neked mindig mindenre van magyarázatod?
- Örülj neki, fiam, most legalább a fasírt nem lett széngolyó, mert azt anyád általában szénné égeti! – nevette az apja.
- Nem igaz! Egyetlen egyszer égett oda, és azóta ezt vágod a fejemhez!
- Nana, nemcsak egyszer égett az oda! Vagy széngolyó, vagy túl nyers, túl száraz, vagy túl zsíros, beton kemény, vagy szétesik… szóval mindig történik vele valami… különben meg sosem adod meg a módját a főzésnek, összevágod, és azt gondolod, egyetek barmok, jó az nektek!
- Ez sem igaz! Mindig mindent a legőszintébb szeretettel készítek! - sértődött meg az asszony.
- Akkor miért kell mindig mellékelni téged is az ebéd mellé, hogy megtudjuk, mit eszünk éppen? – kérdezte a férfi.
- Sajnálom, ha nem vagytok megelégedve, menjetek haza!
- De hiszen ez az otthonunk! – vigyorgott Zolika széttárt karokkal.
- Nektek nincs jobb dolgotok? Ha nem tetszik, akkor főzzetek jobbat!
- Na, Mártikám, majd én megmutatom neked, hogyan kell főzni! – mondta a nagy Zoli.
- Te? Te? Aki soha életedben nem főztél?
- És mégis tudok! – döngette a mellét.
- Aha, vízzel lecsót, meg vízzel resztelt májat…
- Az csak egyszer volt, és megmondtad, hogy azt nem úgy kell, ezért már tudom… - vágott vissza öntelt arccal.
- Akár a széngolyó… az is csak egyszer volt, mégis ha fasírt van, ezt kell végighallgatnom, de ha egy férfi elront valamit, az oké, ha egy nő, azt már nem lehet elnézni! Ugye?
- Drágám, lássuk be, legalább húsz szakácskönyvet írhatnál az elfuserált receptekből, ami egyenként olyan hosszú lenne, mint a háború és béke! – nevetett tovább a férfi.
- Nem lenne az olyan hosszú, mert mindig ugyanazt főzi! – folytatta a fiú.
- Igazad van, nem túl változatos a repertoárja, de azt legalább ezerféleképpen el tudja rontani! – hahotázott a férfi.
Márti ismét sírva rohant ki a konyhából…
Hétvégén húslevest főzött, a fia elve gyanakodva nézegette.
- Mi ez?
- Húsleves…
- Ez?
- Igen!
- A mamáé nem így szokott kinézni… Miért nem kérdezed meg tőle, hogyan kell?
- Nevetni fogsz, tőle tanultam főzni!
- Érdekes, mégsem olyan se a színe, se az íze! Az hogy lehetséges? Te biztosan másképp csinálsz valamit!
- Nem, pontosan ugyanúgy csinálom!
- Akkor miért zavaros?
- Nem tudom, talán nem főztem elég ideig, vagy túl nagy lángon főtt, vagy nem hagytam megszállni…
- Aha, biztos, hogy csak ennyi az összes lehetőség?
- Igen, ez okozza, ha a húsleves egy kissé zavarosabb lesz!
- Akkor legközelebb próbáld meg kiküszöbölni ezeket az okokat, jó?
- Jó! – bólintott az anya.
A kisfiú leült, és bekapta az első kanál levest.
- Ez a leves romlott! – állapította meg és azonnal letette a kanalat.
- Az nem lehet! Most főztem, az illata jó!
- Kóstold csak meg!
- Én nem szeretem a húslevest, sohasem eszem…
- Akkor megfejtettem a titkot! Azért nem sikerülnek neked az ételek, mert te nem eszel belőle!
- Dehogynem, minden másból eszem, egyedül a húslevest nem szeretem!
- Hallom már megint van valami az ebéddel! – vigyorgott az apa, amikor belépett a konyhába és leült az asztalhoz.
- A kisfiad olyan, mint te, folyton kritizál, semmi sem felel meg neki!
- Jól van fiam, gyürkőzzünk neki, együk meg anyád főztjét! – tűrte fel a ruhája ujját, mintha nagy munkára készülne.
- De apa, ez a leves romlott!
- Nem romlott az fiam, csak zavaros, nem lehet romlott, az anyád mindent frissen tett bele! Láttam!
- De apa…
- Semmi de, edd meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajod! Látod, én már tizenöt éve eszem anyád főztjét, és milyen szép szál dalia vagyok? – azzal felhúzta a jobb karján az inget, és megmozgatta a befeszített bicepszét.
– Aha…
- Tudod, fiam, a levesnek is vannak fokozatai.
- Fokozatai? – esett le a fiú álla.
- Igen… - és elkezdte sorolni az ujján mutogatva:
1. Hm, ez isteni – és szélesen vigyorgott hozzá.
2. Hm, ez nagyon finom – csettintett.
3. Finom… – mosolygott.
4. Hát… finom… - pislogott tétován.
5. Finom… csak… - ráncolta a homlokát.
6. Meg lehet enni… - húzta be a nyakát és megvakarta a fejét.
7. Meg lehet enni… de… - ingatta a fejét.
8. Edd meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajod! – kacsintott a gyerekre.
9. Ez tényleg nem túl jó – tartotta maga elé a kezeit.
10. Ehetetlen! – fordította el a fejét.
- Na, fiam, akkor láthatod, nem az utolsó kategóriába került ez a leves, együnk! – nevette, és bekapta az első kanállal.
A fiú nagy érdeklődéssel nézte, mit fog szólni az apja, aki egy nagyot nyelt, és szólította az asszonyt.
- Mártikám! Hová tűntél?
- Elbujdokoltam, amíg ti jól elszórakoztok a fiaddal…
- Drágám, gyere csak ide, ez a leves tényleg romlott! – jelentette ki.
- Én megmondtam! – nyugtázta elégedetten a fejleményeket a fiú.
- Az nem lehet, te is tudod, friss húst vettünk és a zöldségek is frissek… - oldalgott elő a nő a szobából.
- Akkor csak annyit árulj el, mit tettél bele, amit máskor nem?
- Minden ugyanaz… a hús, a zöldség, a sárgarépa, karalábé, a zeller, a hagyma, a fűszerek…
- Apropó, fűszerek! Milyen fűszerekkel spékelted meg ma?
- A szokásos… só, bors…
- Biztos, hogy nem tettél bele még valami extra újdonságot, hogy extra finom legyen?
- ühm… - nyelt egyet a nő és lefelé nézett.
- Na, halljuk! Bökd ki, mivel újítottál!
- A szokásos ételízesítő helyett a barátnőmtől kapott új keveréket tettem bele… - rebegte.
- Aha! Nem lehet, hogy az romlott?
- Nem, ma bontottam fel, nézd meg a szavatossági idejét! – és leemelte a polcról a henger alakú kis dobozt.
- Ez pedig jó, de te tényleg sosem kóstolod meg, mit teszel a nekünk szánt ételbe?
- Nem… bocsánat… de az illata jó! – nyögte a nő.
- Akkor egyél belőle!
- Én?
- Igen, te!
- Nem, nem szeretem a húslevest! – szabódott.
- Miért?
- Mert gyerekkoromban kényszeríttettek, hogy egyem meg!
- Értettem… akkor most te akarsz minket kényszeríteni?
- Nem, de azt hiszem, olyan jól nem állunk, hogy húslevessel dobálózzunk… - húzta be a nyakát.
- És ha egyszerűen nem megy le a torkunkon?
- Akkor nem tudom, mi lesz… nem kellene még egyszer megkóstolnotok, hátha mégis? – próbálkozott.
- Rendben van, na, gyere fiam, gyürkőzzünk neki újból, legyünk hősök, áldozzuk fel magunkat!
Újra megpróbálták, de mindketten fancsali képet vágva letették a kanalat.
- Hát… kisfiam, én tévedtem… a leves mégsem az „edd meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajod” kategóriába tartozik, hanem az ehetetlenbe!
- Most mi lesz? – kérdezte Márti ártatlan képet vágva.
- Nem tudom, eszünk másodikat, vagy ha az is rossz, akkor marad a jó öreg zsíros kenyér!
- Köszi, apa, nagy voltál! – súgta oda fiú, amikor az anya bement a spájzba a zsírért.
- Ezt hallottam! – nézett vissza a nő.
- Ne haragudj drágám, azt a fűszert meg dob ki a kukába, és használd a már jól beváltakat! Ne újíts, ha lehet!
- Kárba veszett több mint félnapi munkám… - kezdett el sírni a spájzban.
- Nyugi drágám, majd a kutya megeszi! Van minek odaadni, mégsem a csapba öntjük, vagy a vécébe… - vigasztalta az apa.
- Ti sosem vagytok megelégedve, mindig engem szapultok… - hüppögött.
- Cicukám… nem szapulunk, csak van olyan, amit nem lehet megenni! Tudod, én egyenes ember vagyok, és megmondom azt is, ha rossz, és azt is, ha jó valami…
- De én mindig csak a rosszat hallom, és a fiadat is rám uszítottad… - sírt tovább.
A férfi átölelte.
- Hát… ha egyszer ehetetlen valami, akkor az! Ezt nem lehet erőltetni… a levest ugyan nem szeretjük, de téged igen! – simogatta.
- Így van drága édesanya! Téged szeretünk, akkor is, ha nem bírjuk megenni, amit főztél! – bújt oda hozzájuk a fiú is, és ketten ölelgették a bömbölő asszonyt.
- Brühühühü… - zokogott tovább annyira, hogy rázta az egész testét.
- Mindenkinek kell egy kis önsajnálat, igaz? – vigyorgott a férje.
- Én mindig rossz vagyok, mindig szidtok, folyton ócsároltok, akkor miért akarjátok, hogy veletek legyek, jobb lesz, ha elmegyek!
- Drágám, akkor min mulatnánk minden étkezésnél?
- Jobb viccet nem tudtok?
- Anya! Emlékszel a tökfőzelékre? Tudod, arra a fehérre, amire azt mondtad a barátomnak, hogy csak akkor mehetek ki játszani, ha megettem?
-…igeeeeeeeeeeeeeeeen… - bömbölt még hangosabban a nő.
- Szóval a barátom felajánlotta, hogy ő majd megeszi tőlem, hogy kimehessek… emlékszel, leült, és az első kanál után felállt, és azt mondta: „Szia, Zolika…” Nem bírta megenni!
- Igen, aztán én is megkóstoltam, és kiengedtelek játszani… - sírt tovább.
- Na, látod, erről beszélünk… hiába adtad oda a kutyának, csak rád nézett ártatlan szemekkel, mert neki sem kellett!
- Igaz… - bőgött tovább – Akkor fizessünk be egy kifőzdébe, és egyetek nagyüzemi kosztot!
- De mi nem akarunk nagyüzemi kosztot enni, jó nekünk az egészben kirántott három kilós hal, a nyers tésztával töltött fánk, a betongombóc, és az a sok felismerhetetlen főzelék leves, ami készül a laboratóriumodban, amikor két-háromféle étel keresztezésével egy negyedik, addig ismeretlen fajtát fedezel fel, olyankor pedig mi a hűséges és önfeláldozó bekóstoló pilótáid vagyunk! - nevette a férfi.
- Mint a tejbegrízes babfőzelék, és rizses puliszka… - nevette a fiú.
- Miért? – bömbölt még mindig a nő.
- Mert ennek ellenére te vagy a legjobb feleség, és a legjobb anya! – felelte a férfi – Melletted annyit nevettünk, amennyit soha senki mellett nem tudtunk volna!
- Igen, a legjobb, az egyetlen drága édesanya! – ölelte a fiú önfeledten.
- Köszönöm nektek… - törölgette meg a szemeit és együtt leültek az asztalhoz elnosztalgiázni az addig elfuserált ételek emlékezetes tömegén…
- Hú! Finom illatokat érzek! Sütöttél palacsintát? Mi a kaja? – kérdezte az anyjától.
- Bableves és palacsinta, de előbb mosd meg a kezed!
- Farkaséhes vagyok! – jelentette és elrohant kezet mosni.
A gázon lévő gőzölgő lábosról sebbel-lobbal leemelte a fedőt, és belekukkantott.
- Ez neked bableves?
- Mi bajod vele?
- Megáll benne a merőkanál!
- Tényleg? – ment oda az anyja megnézni – Biztosan megitta a levét a csipetke…
- Ez most már tényleg felháborító, amikor levest kérek, főzeléket kapok, ha főzeléket, akkor meg levest!
- Ne méltatlankodj, azt mondtad farkaséhes vagy, egyél!
- Kénytelen leszek, ha más nincs… - duzzogott.
Asztalhoz ült a lábát lóbálva. Jóízűen megette az elétett levest, majd kért még egy tányérral. Utána a palacsinta következett.
- Anya! Miért ilyen folyékony a túró? - nézegette a kanálról lecsöpögő fehér tölteléket.
- Nem tudom kisfiam, lehet, hogy a cukor elfolyósította… - tétovázott a nő – Amikor bekevertem, még nem volt ilyen…
- Érdekes… nem lehet, csak inni… ilyet még nem hallottam, hogy a túrót inni kelljen! Nézd meg, nem marad semmi a palacsintámban, mind kifolyik belőle! – morgott.
- Ha nem akarod, ne edd meg!
- Mi történt már megint? – lépett be az apa a végszóra.
- Semmi! – felelte a nő.
- Akkor min acsarkodtok, már odakinn hallottam, hogy van valami!
- Gyere enni, apa és megtudod! – hívta a fiú huncutul.
- Nagyon éhes vagyok, finom illatokat érzek! – felelte.
- Én is így kezdtem… - dünnyögte Zolika az orra alatt.
Az apa asztalhoz ült, jóízűen megette a tányér levesét, majd a túrós palacsintát is megtöltötte és a kanalával megette.
- Apa, neked nem tűnt fel semmi? – csodálkozott a fia.
- Minek kellett volna feltűnnie? – nyalta le az ujjára folyt túrót.
- A leves túl sűrű, a túró meg túl folyékony…
- A palacsinta meg nincs átsütve rendesen… Feltűnt, de már nem vitatkozom, megszoktam, anyád így tud főzni! Ez van, ezt kell szeretni! – nevetett fel.
- Nem igaz, nem mindig ilyen! – fortyant fel a nő.
- Meglehet, de néha tényleg nem tudom elképzelni, mit tettél elém, amikor például tejbegrízes babfőzeléket teszel ki a tányérra. – nevette tovább.
- Nem kötelező megenni! Mégis mindig elfogy! – feleselt az asszony.
- Ha nincs más… – vihogott a férfi és a fiú egyaránt.
- Soha többé nem főzök nektek! – sértődött meg.
- Jól van, drágám, hahaha, nem azért mondtuk! – mulatott még mindig.
- Hagyjatok békén! – sikította és elvonult a szobába, amíg a fiúk a konyhában az asztalnál ültek és tovább vihogtak.
Másnap is hasonló jelenet zajlott le a konyhában.
- Mi ez? – kérdezte Zolika.
- Kelkáposzta főzelék!
- Ja, azt hittem leves, ehhez hogyan egyem a fasírtot? Miért folyik ennyire?
- Biztosan kevesebb lisztet sikerült a rántásba tenni!
- Te sosem nézed meg a szakácskönyvet, mit hogyan kell főzni? Neked mindig mindenre van magyarázatod?
- Örülj neki, fiam, most legalább a fasírt nem lett széngolyó, mert azt anyád általában szénné égeti! – nevette az apja.
- Nem igaz! Egyetlen egyszer égett oda, és azóta ezt vágod a fejemhez!
- Nana, nemcsak egyszer égett az oda! Vagy széngolyó, vagy túl nyers, túl száraz, vagy túl zsíros, beton kemény, vagy szétesik… szóval mindig történik vele valami… különben meg sosem adod meg a módját a főzésnek, összevágod, és azt gondolod, egyetek barmok, jó az nektek!
- Ez sem igaz! Mindig mindent a legőszintébb szeretettel készítek! - sértődött meg az asszony.
- Akkor miért kell mindig mellékelni téged is az ebéd mellé, hogy megtudjuk, mit eszünk éppen? – kérdezte a férfi.
- Sajnálom, ha nem vagytok megelégedve, menjetek haza!
- De hiszen ez az otthonunk! – vigyorgott Zolika széttárt karokkal.
- Nektek nincs jobb dolgotok? Ha nem tetszik, akkor főzzetek jobbat!
- Na, Mártikám, majd én megmutatom neked, hogyan kell főzni! – mondta a nagy Zoli.
- Te? Te? Aki soha életedben nem főztél?
- És mégis tudok! – döngette a mellét.
- Aha, vízzel lecsót, meg vízzel resztelt májat…
- Az csak egyszer volt, és megmondtad, hogy azt nem úgy kell, ezért már tudom… - vágott vissza öntelt arccal.
- Akár a széngolyó… az is csak egyszer volt, mégis ha fasírt van, ezt kell végighallgatnom, de ha egy férfi elront valamit, az oké, ha egy nő, azt már nem lehet elnézni! Ugye?
- Drágám, lássuk be, legalább húsz szakácskönyvet írhatnál az elfuserált receptekből, ami egyenként olyan hosszú lenne, mint a háború és béke! – nevetett tovább a férfi.
- Nem lenne az olyan hosszú, mert mindig ugyanazt főzi! – folytatta a fiú.
- Igazad van, nem túl változatos a repertoárja, de azt legalább ezerféleképpen el tudja rontani! – hahotázott a férfi.
Márti ismét sírva rohant ki a konyhából…
Hétvégén húslevest főzött, a fia elve gyanakodva nézegette.
- Mi ez?
- Húsleves…
- Ez?
- Igen!
- A mamáé nem így szokott kinézni… Miért nem kérdezed meg tőle, hogyan kell?
- Nevetni fogsz, tőle tanultam főzni!
- Érdekes, mégsem olyan se a színe, se az íze! Az hogy lehetséges? Te biztosan másképp csinálsz valamit!
- Nem, pontosan ugyanúgy csinálom!
- Akkor miért zavaros?
- Nem tudom, talán nem főztem elég ideig, vagy túl nagy lángon főtt, vagy nem hagytam megszállni…
- Aha, biztos, hogy csak ennyi az összes lehetőség?
- Igen, ez okozza, ha a húsleves egy kissé zavarosabb lesz!
- Akkor legközelebb próbáld meg kiküszöbölni ezeket az okokat, jó?
- Jó! – bólintott az anya.
A kisfiú leült, és bekapta az első kanál levest.
- Ez a leves romlott! – állapította meg és azonnal letette a kanalat.
- Az nem lehet! Most főztem, az illata jó!
- Kóstold csak meg!
- Én nem szeretem a húslevest, sohasem eszem…
- Akkor megfejtettem a titkot! Azért nem sikerülnek neked az ételek, mert te nem eszel belőle!
- Dehogynem, minden másból eszem, egyedül a húslevest nem szeretem!
- Hallom már megint van valami az ebéddel! – vigyorgott az apa, amikor belépett a konyhába és leült az asztalhoz.
- A kisfiad olyan, mint te, folyton kritizál, semmi sem felel meg neki!
- Jól van fiam, gyürkőzzünk neki, együk meg anyád főztjét! – tűrte fel a ruhája ujját, mintha nagy munkára készülne.
- De apa, ez a leves romlott!
- Nem romlott az fiam, csak zavaros, nem lehet romlott, az anyád mindent frissen tett bele! Láttam!
- De apa…
- Semmi de, edd meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajod! Látod, én már tizenöt éve eszem anyád főztjét, és milyen szép szál dalia vagyok? – azzal felhúzta a jobb karján az inget, és megmozgatta a befeszített bicepszét.
– Aha…
- Tudod, fiam, a levesnek is vannak fokozatai.
- Fokozatai? – esett le a fiú álla.
- Igen… - és elkezdte sorolni az ujján mutogatva:
1. Hm, ez isteni – és szélesen vigyorgott hozzá.
2. Hm, ez nagyon finom – csettintett.
3. Finom… – mosolygott.
4. Hát… finom… - pislogott tétován.
5. Finom… csak… - ráncolta a homlokát.
6. Meg lehet enni… - húzta be a nyakát és megvakarta a fejét.
7. Meg lehet enni… de… - ingatta a fejét.
8. Edd meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajod! – kacsintott a gyerekre.
9. Ez tényleg nem túl jó – tartotta maga elé a kezeit.
10. Ehetetlen! – fordította el a fejét.
- Na, fiam, akkor láthatod, nem az utolsó kategóriába került ez a leves, együnk! – nevette, és bekapta az első kanállal.
A fiú nagy érdeklődéssel nézte, mit fog szólni az apja, aki egy nagyot nyelt, és szólította az asszonyt.
- Mártikám! Hová tűntél?
- Elbujdokoltam, amíg ti jól elszórakoztok a fiaddal…
- Drágám, gyere csak ide, ez a leves tényleg romlott! – jelentette ki.
- Én megmondtam! – nyugtázta elégedetten a fejleményeket a fiú.
- Az nem lehet, te is tudod, friss húst vettünk és a zöldségek is frissek… - oldalgott elő a nő a szobából.
- Akkor csak annyit árulj el, mit tettél bele, amit máskor nem?
- Minden ugyanaz… a hús, a zöldség, a sárgarépa, karalábé, a zeller, a hagyma, a fűszerek…
- Apropó, fűszerek! Milyen fűszerekkel spékelted meg ma?
- A szokásos… só, bors…
- Biztos, hogy nem tettél bele még valami extra újdonságot, hogy extra finom legyen?
- ühm… - nyelt egyet a nő és lefelé nézett.
- Na, halljuk! Bökd ki, mivel újítottál!
- A szokásos ételízesítő helyett a barátnőmtől kapott új keveréket tettem bele… - rebegte.
- Aha! Nem lehet, hogy az romlott?
- Nem, ma bontottam fel, nézd meg a szavatossági idejét! – és leemelte a polcról a henger alakú kis dobozt.
- Ez pedig jó, de te tényleg sosem kóstolod meg, mit teszel a nekünk szánt ételbe?
- Nem… bocsánat… de az illata jó! – nyögte a nő.
- Akkor egyél belőle!
- Én?
- Igen, te!
- Nem, nem szeretem a húslevest! – szabódott.
- Miért?
- Mert gyerekkoromban kényszeríttettek, hogy egyem meg!
- Értettem… akkor most te akarsz minket kényszeríteni?
- Nem, de azt hiszem, olyan jól nem állunk, hogy húslevessel dobálózzunk… - húzta be a nyakát.
- És ha egyszerűen nem megy le a torkunkon?
- Akkor nem tudom, mi lesz… nem kellene még egyszer megkóstolnotok, hátha mégis? – próbálkozott.
- Rendben van, na, gyere fiam, gyürkőzzünk neki újból, legyünk hősök, áldozzuk fel magunkat!
Újra megpróbálták, de mindketten fancsali képet vágva letették a kanalat.
- Hát… kisfiam, én tévedtem… a leves mégsem az „edd meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajod” kategóriába tartozik, hanem az ehetetlenbe!
- Most mi lesz? – kérdezte Márti ártatlan képet vágva.
- Nem tudom, eszünk másodikat, vagy ha az is rossz, akkor marad a jó öreg zsíros kenyér!
- Köszi, apa, nagy voltál! – súgta oda fiú, amikor az anya bement a spájzba a zsírért.
- Ezt hallottam! – nézett vissza a nő.
- Ne haragudj drágám, azt a fűszert meg dob ki a kukába, és használd a már jól beváltakat! Ne újíts, ha lehet!
- Kárba veszett több mint félnapi munkám… - kezdett el sírni a spájzban.
- Nyugi drágám, majd a kutya megeszi! Van minek odaadni, mégsem a csapba öntjük, vagy a vécébe… - vigasztalta az apa.
- Ti sosem vagytok megelégedve, mindig engem szapultok… - hüppögött.
- Cicukám… nem szapulunk, csak van olyan, amit nem lehet megenni! Tudod, én egyenes ember vagyok, és megmondom azt is, ha rossz, és azt is, ha jó valami…
- De én mindig csak a rosszat hallom, és a fiadat is rám uszítottad… - sírt tovább.
A férfi átölelte.
- Hát… ha egyszer ehetetlen valami, akkor az! Ezt nem lehet erőltetni… a levest ugyan nem szeretjük, de téged igen! – simogatta.
- Így van drága édesanya! Téged szeretünk, akkor is, ha nem bírjuk megenni, amit főztél! – bújt oda hozzájuk a fiú is, és ketten ölelgették a bömbölő asszonyt.
- Brühühühü… - zokogott tovább annyira, hogy rázta az egész testét.
- Mindenkinek kell egy kis önsajnálat, igaz? – vigyorgott a férje.
- Én mindig rossz vagyok, mindig szidtok, folyton ócsároltok, akkor miért akarjátok, hogy veletek legyek, jobb lesz, ha elmegyek!
- Drágám, akkor min mulatnánk minden étkezésnél?
- Jobb viccet nem tudtok?
- Anya! Emlékszel a tökfőzelékre? Tudod, arra a fehérre, amire azt mondtad a barátomnak, hogy csak akkor mehetek ki játszani, ha megettem?
-…igeeeeeeeeeeeeeeeen… - bömbölt még hangosabban a nő.
- Szóval a barátom felajánlotta, hogy ő majd megeszi tőlem, hogy kimehessek… emlékszel, leült, és az első kanál után felállt, és azt mondta: „Szia, Zolika…” Nem bírta megenni!
- Igen, aztán én is megkóstoltam, és kiengedtelek játszani… - sírt tovább.
- Na, látod, erről beszélünk… hiába adtad oda a kutyának, csak rád nézett ártatlan szemekkel, mert neki sem kellett!
- Igaz… - bőgött tovább – Akkor fizessünk be egy kifőzdébe, és egyetek nagyüzemi kosztot!
- De mi nem akarunk nagyüzemi kosztot enni, jó nekünk az egészben kirántott három kilós hal, a nyers tésztával töltött fánk, a betongombóc, és az a sok felismerhetetlen főzelék leves, ami készül a laboratóriumodban, amikor két-háromféle étel keresztezésével egy negyedik, addig ismeretlen fajtát fedezel fel, olyankor pedig mi a hűséges és önfeláldozó bekóstoló pilótáid vagyunk! - nevette a férfi.
- Mint a tejbegrízes babfőzelék, és rizses puliszka… - nevette a fiú.
- Miért? – bömbölt még mindig a nő.
- Mert ennek ellenére te vagy a legjobb feleség, és a legjobb anya! – felelte a férfi – Melletted annyit nevettünk, amennyit soha senki mellett nem tudtunk volna!
- Igen, a legjobb, az egyetlen drága édesanya! – ölelte a fiú önfeledten.
- Köszönöm nektek… - törölgette meg a szemeit és együtt leültek az asztalhoz elnosztalgiázni az addig elfuserált ételek emlékezetes tömegén…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése