Élünk, és tele vagyunk mindenféle magán aggodalmakkal. Egyik ismerősöm az egyedül maradt mamája miatt idegeskedik: nem esik-e baja, nem lesz-e rosszul, amíg ő dolgozik. Más a vidéken élő, ritkán látott hozzátartozójára gondol, mind sűrűbben, mivelhogy a papa már erősen benne van a korban. Lelkifurdalást érez, hogy régen volt már nála, elfoglaltsága miatt az utazást egyre halogatja.
Az nyilvánvaló, a közel levő legközelebbi hozzátartozók iránti aggodalmunknál nincs erősebb. Bizony, nem is tudja az ember leplezni, hogy félelem gyötri; nincs jól az asszony, beteg a gyermeke, hirtelen támadt fájdalmával orvoshoz kellett vinni, leletét még nem tudják, csak nehogy valami szörnyűséget mutassanak ki…
Csoda-e, ha elegünk van a kórházi és mindenféle „vészhelyzet” sorozatokból?
De milyen érdekes, ha úgy ülünk le a tévé elé, hogy nem tudjuk, miről lesz szó, s a véletlen nézői bekapcsolódás során kiderül: igencsak drámai helyzet körül forog minden – képesek vagyunk a filmet mégis végigülni.
Így voltam ezzel azon a délutánon, amikor egy fekete-fehér, még 1949-ben készült amerikai filmet adtak; bár a harmada már lement, mire nézni kezdtem, az élmény nem eresztett. Kórházban zajlottak az események, gyógyuló sebesültek készültek hazafelé. Zárkózott, tüskés természetű egyikük azonban menthetetlen volt, s amint ezt bajtársai megtudták, egészen másként kezdtek közeledni hozzá. Nem ment könnyen, és akkor még hátra volt társuk szembesülése közeli halálával…
Könnyfakasztó jelenetekkel gördült előre a cselekmény, az érzelgősség veszélyét azonban jó érzékkel hárította el humoros pillanatok beiktatásával a profi rendező. És a szereplők is mindent megtettek a hiteles „előadásért”. Köztük a későbbi elnök, Ronald Reagan, aztán Patricia Neal, Richard Todd alakított érdemlegeset, a Tüske a szívben című filmben.
Kis anekdota jut eszembe a zenész múltból. Saljapinról, a nagy orosz énekesről mesélik, hogy egy ízben zaklatottan lépett be a koncertterembe, s drámai hangon közölte: „Tűz van!” Azonnal pánik tört ki, az emberek felugrottak, kiabálva igyekeztek volna kifelé. Ekkor az énekes megváltozott, arca kisimult, s annyit mondott a feléje fordulóknak: „Ez a művészet.”
Igen, így is szemléltethető. Kapunk-e könyvtől, festménytől, filmtől valami kizökkentőt, másként: a valónkat megragadót? Ér-e valaminő hatás egy bizonyos műtől?
Én azon a délutánon úgy találtam, felemelő érzésben volt részem. De mintha szégyelltem volna e patetikus megállapításomat, tárgyilagosan, csaknem közönyös hangon annyit mondtam: „Leültem meghatódni a tévé elé…”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése