Hm...

Kis hunyorgó csillagok lesik hulló levelét,
de az öröm lombjai kopáron állnak már.
Sikolt, s tombol önfeledten,
de hangját, nem hallja senki már.
Nyálazva kapar a fény felé,
de száraz levelek vonzzák, mágnesként erőtlen testét.
A messzi távolra mered pillantása,
mikor egy esőcsepp csöppen homlokára.
A nap vörös fényét látva könnybe lábad szeme,
Választ várva tőle.
Édes álmot kerget menekülve a valóságból,
De halványan bimbózik még a remény virága.
Mintha ezer lakatot aggattak volna rá,
elvesznek a megbénult vágyak.
Düh, félelem, szégyen és remény.
e négy falevél maradt hű a fához.