A tél ruhátlan földjét nézem,
s hozzá mérem magamat,
s úgy érzek hiányt véle én is,
hogy most nem a hó alatt,
csak csupaszon alszik a mag.
A felszínen fekszik, akár
a préda, szedheti össze
jött-ment, idegen, madár,
vagy vad, ki megfordul
az elhagyatott ligeten.
Igazságtalan a megírt gléda, mert
dőzsölős termést vágyakoztam,
hozzá új magtárat építettem,
s most, ha félve megtekintem,
mint kirabolt sír, üresen tátong,
polcain szemtelen egér rágott,
mi tavalyról maradt még
azt is eleszi, az idő a gazda,
az ő dolgát kedvezi.
Hogy miből lesz vetés tavaszra,
új hajtás kirabolt földből?
Megtudom tán a cserép, közénk
nőtt viruló csöndből,
de most a látványtól szemem is
behunyom,
s nem gondolok egy más jövőről.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése