– A madarakat el kell ijeszteni, fiam! – adta ki az instrukciókat nekem apám, miután felszegezett arra a keresztre a sárgálló mező közepén. Körülöttem naptól száraz kukoricalevelek. Recsegésük egy összedőlni készülő viskóé. Valahányszor csak némi szellő támadt, azt képzeltem, a rég halott madárijesztők lelkei fogócskáznak itt a kórók között.
– Hamarosan te is csatlakozol hozzánk, fiú – susogták. Meg kacagtak. Körbe táncoltak, ahogy ott csüngtem azon az átkozott kereszten, a fához szögezve, sebeimből pedig rózsaszirmok hulltak a földre.
Néha-néha kijárt hozzám anyám, hogy némi vizet hozzon.
Drága asszony volt. – Téged olyan sokat dolgoztat apád, de te olyan jó gyermek vagy.
Mindig sírva tért vissza a házba. Én pedig – később döbbentem csak rá – végig egy szót sem szóltam hozzá. Persze mit is mondhattam volna? Erőm már a végét járta. Én legalábbis gyerekként ilyen butaságot képzeltem. Utolsó szavaimat pedig apámnak akartam címezni: – Apa! Egyetlen madarat sem láttam! Egyetlen madár sem jött erre!
Apám sosem jött meglátogatni. Úgy képzelte, végzem rendesen a dolgom, ott vagyok, ahová ő gondosan felakasztott, és fiatal tekintetemmel egyre csak kergetem a varjakat.
Bevallom, nem emlékszem, hány napot tölthettem azon a rozoga kereszten. A hátamba szálkák fúródtak, mélyen a bőr alá, és a lehullt rózsaszirmok kupaca már a lábamig ért. Ha kedvem támadt, rugdostam csak őket a kukorica közé, és belül kacagtam, hogy megtelik pirossal a sok sárga. Alighanem ezzel foglalatoskodtam akkor is, amikor anyám végül eljött értem. Szaladt. Szoknyája palástként lebegett körülötte, úgy futott. És kihúzta a kezeimbe vert rozsdás szegeket.
– Apád meghalt! – kiabálta nekem, én pedig alig értettem, mit mond, hiszen úgy szédültem a kereszten töltött forró napok után. Nem is beszélve a végtelen magányos estékről. De nagy sokára csak világosság gyúlt a koponyámban. Apám. Halott?
Utolsó utáni erőmorzsáimat összecsipegetve – kissé tántorogva – futottam be anyám oldalán a házba. És tényleg ott feküdt apám, az ágyban. Csak amikor közelebb értem, láttam, hogy nem is ő az. Csupán valami madárijesztő, de rajta édesapám kopott pizsama alsója kéklett.
– Halott – suttogta akkor anyám, és átkarolta a vállamat. Tenyeremből lassan szállingóztak a padlóra a rózsaszirmok. Kezdték megtölteni a szobát.
És ahogy ott álltam, hullajtva egyre a virágszirmokat, a szemem sarkából hirtelen valami mozgást észleltem. A fekete testek néma gyülekezőjét a nyitott ablak előtt. Majd amikor oda fordítottam a fejem, teljes erőből kieresztették a hangjukat.
– Kár – így kezdett rikácsolni a varjúsereglet, és nekem máris kicsúszott a számon: – Édesanyám! Itt vannak a madarak!
De késő volt már bármit is tenni. És ugyan a bezárt ablak sem állíthatta volna meg ezeket. Beözönlöttek a szobába, és ellepték apám testét. Csőrüket mellkasába fúrva hosszú szalmaszálakat kezdtek kitépkedni belőle. És bár én közéjük rohantam, apró kezeimmel hessegetve őket – hiszen a madarakat el kell ijeszteni fiam, mondotta apám – mit sem ért ostoba, gyermeki próbálkozásom.
Apám szép lassan elfogyott.
Széthordták a varjak.
Ami maradt utána, egy elnyűtt, kék pizsama alsó. Egy rongy. Olyasféle, amivel háziasszonyok a földet szokták felmosni. És emlékszem, néhány év elteltével anyám sem használta másra. Néha persze síráson kaptam. Nem is tudta, nem is sejtette, hogy ilyenkor figyelem. És láttam néhány a konyhakőre hulló kék virágszirmot is, amely szeméből szökött ki. De azt is, hogy utána – mintha csak bűnjelet próbálna eltüntetni – rögtön szétkente a padlón azzal a lyukas, koszos pizsama alsóval.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése