Bevásárlás

Egy nehéz, fárasztó hét után, péntek este jóleső érzéssel léptem be otthon az ajtón, tudván, hogy jöhet a megérdemelt pihenés, végre vége ennek a nyűgös hétnek.

Párom mosolygós arccal, és sok puszival fogadott.

- Szia, drágám! – mondta lelkesen.

- De jó, hogy itthon vagy, miénk az egész hétvége!

Levetettem kabátomat, épp felakasztottam volna a fogasra, mikor párom feltette a költői kérdést:

- Bevásároltál?

- A francba – csúszott ki a számon a nem épp költői válasz.

- Elfelejtettem…

Valószínűleg a mosoly is az arcomra fagyhatott, mert vigasztalóan mondta:

- Tudom, hogy fáradt vagy, de muszáj!

- Üres a hűtő, valamit ennünk kell a hétvégén.

- Tudom – válaszoltam megtörten, és már vettem is vissza a kabátomat.

Bepattantam az autóba, és irány a néhány sarokkal arrébb lévő „multi”.

Belépve az ajtón, most valahogy még nagyobbnak tűnt az áruház, mint máskor. A végeláthatatlan polcsorok nyomasztóan hatottak rám.

- Sosem végzek – mormoltam magamban.

Semmi kedvem nem volt az egészhez, de ha muszáj, hát muszáj.

- Na, lássuk csak, mit is kell vennem – szedtem össze gondolataimat, közben már nyúltam is a zsebembe a bevásárló listát keresve.

De akkor megcsörrent a mobilom, párom hívott:

- Szia, drágám!

- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte.

- Nem tudom – válaszoltam bizonytalanul.

- Azt hiszem, mindent felírtam, amit vennem kell.

- Tudom – mondta nevetve.

- És a lista?

- A francba! – szakadt ki belőlem ma este már másodszor ez a nem épp szépséges szó.

- Hát… azt otthon felejtettem – mondtam halkan.

- Nem baj, azért emlékszem rá nagyjából.

- Meg aztán tudod, úgy is szeretek improvizálni – nyugtattam meg páromat, és magamat is.

Letettem a telefont, és már rohantam is végig a sorok között, mintha valami verseny lett volna. Megszokott bevásárlásainkhoz képest hihetetlenül hamar végeztem. Szerencsére a pénztáraknál sem voltak sokan, így röpke fél óra múlva már teli szatyrokkal jöttem ki az áruházból. Nehéz volt a sok pakk, húzta rendesen kezeimet a négy nagy szatyor.

De nem érdekelt, mert végre hazafelé baktattam az utcán.

Monoton lépteim minden koppanása most valahogy felerősödött, szinte az agyamban dobogott a ritmus.

Mire hazaértem, kezeim már teljesen elgémberedtek, részben a hideg, részben a csomagok súlya miatt. A kapuhoz érve megkönnyebbülten tettem le őket a járdára, és kezdtem keresni a kulcsomat. De nem találtam…

Tűvé tettem az összes zsebet, az összes lehetséges helyet ruháimon, ahova tehettem, mégsem került elő.

- Hová tehettem?

- Talán elhagytam, vagy valamelyik szatyor alján van? – pörgettem gondolataimat.

Aztán úgy döntöttem, nem keresgélek tovább, és becsöngettem páromnak.

Ő hamarosan jött is kifelé.

- Nem vittél kulcsot? – kérdezte, már messziről.

- De, akkor hogy mentél ki a kapun?

- Jó kérdés! – válaszoltam.

- Nem a kocsiban van? – folytatta az oknyomozást.

- És, egyébként hol a kocsi? – tette fel a legmegdöbbentőbb kérdést.

- A kocsi???

- A francba! – szakadt ki belőlem egy órán belül immár harmadszor ez a fránya szó.

- Hát… azt az áruháznál felejtettem.

Egymásra néztünk párommal, és pár másodpercnyi kínos csend után mindkettőnkből elemi erővel tört ki a nevetés.

És csak nevettünk, nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult…