Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2012. február 8., szerda

Bevásárlás

with 0 Comment


Egy nehéz, fárasztó hét után, péntek este jóleső érzéssel léptem be otthon az ajtón, tudván, hogy jöhet a megérdemelt pihenés, végre vége ennek a nyűgös hétnek.
Párom mosolygós arccal, és sok puszival fogadott.
- Szia, drágám! – mondta lelkesen.
- De jó, hogy itthon vagy, miénk az egész hétvége!
Levetettem kabátomat, épp felakasztottam volna a fogasra, mikor párom feltette a költői kérdést:
- Bevásároltál?
- A francba – csúszott ki a számon a nem épp költői válasz.
- Elfelejtettem…
Valószínűleg a mosoly is az arcomra fagyhatott, mert vigasztalóan mondta:
- Tudom, hogy fáradt vagy, de muszáj!
- Üres a hűtő, valamit ennünk kell a hétvégén.
- Tudom – válaszoltam megtörten, és már vettem is vissza a kabátomat.
Bepattantam az autóba, és irány a néhány sarokkal arrébb lévő „multi”.
Belépve az ajtón, most valahogy még nagyobbnak tűnt az áruház, mint máskor. A végeláthatatlan polcsorok nyomasztóan hatottak rám.
- Sosem végzek – mormoltam magamban.
Semmi kedvem nem volt az egészhez, de ha muszáj, hát muszáj.
- Na, lássuk csak, mit is kell vennem – szedtem össze gondolataimat, közben már nyúltam is a zsebembe a bevásárló listát keresve.
De akkor megcsörrent a mobilom, párom hívott:
- Szia, drágám!
- Nem felejtettél el valamit? – kérdezte.
- Nem tudom – válaszoltam bizonytalanul.
- Azt hiszem, mindent felírtam, amit vennem kell.
- Tudom – mondta nevetve.
- És a lista?
- A francba! – szakadt ki belőlem ma este már másodszor ez a nem épp szépséges szó.
- Hát… azt otthon felejtettem – mondtam halkan.
- Nem baj, azért emlékszem rá nagyjából.
- Meg aztán tudod, úgy is szeretek improvizálni – nyugtattam meg páromat, és magamat is.
Letettem a telefont, és már rohantam is végig a sorok között, mintha valami verseny lett volna. Megszokott bevásárlásainkhoz képest hihetetlenül hamar végeztem. Szerencsére a pénztáraknál sem voltak sokan, így röpke fél óra múlva már teli szatyrokkal jöttem ki az áruházból. Nehéz volt a sok pakk, húzta rendesen kezeimet a négy nagy szatyor.
De nem érdekelt, mert végre hazafelé baktattam az utcán.
Monoton lépteim minden koppanása most valahogy felerősödött, szinte az agyamban dobogott a ritmus.
Mire hazaértem, kezeim már teljesen elgémberedtek, részben a hideg, részben a csomagok súlya miatt. A kapuhoz érve megkönnyebbülten tettem le őket a járdára, és kezdtem keresni a kulcsomat. De nem találtam…
Tűvé tettem az összes zsebet, az összes lehetséges helyet ruháimon, ahova tehettem, mégsem került elő.
- Hová tehettem?
- Talán elhagytam, vagy valamelyik szatyor alján van? – pörgettem gondolataimat.
Aztán úgy döntöttem, nem keresgélek tovább, és becsöngettem páromnak.
Ő hamarosan jött is kifelé.
- Nem vittél kulcsot? – kérdezte, már messziről.
- De, akkor hogy mentél ki a kapun?
- Jó kérdés! – válaszoltam.
- Nem a kocsiban van? – folytatta az oknyomozást.
- És, egyébként hol a kocsi? – tette fel a legmegdöbbentőbb kérdést.
- A kocsi???
- A francba! – szakadt ki belőlem egy órán belül immár harmadszor ez a fránya szó.
- Hát… azt az áruháznál felejtettem.
Egymásra néztünk párommal, és pár másodpercnyi kínos csend után mindkettőnkből elemi erővel tört ki a nevetés.
És csak nevettünk, nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult…
  
  

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.