Áramszámlánk megnőtt. Ennek egyszerű oka van, mégpedig a naponta összegyűlt szennyesünk, ami magasra tornyosul a fürdőszobában. Nehéz mosás következik, hosszú programmal.
Miközben a sajátommal bíbelődöm, eltöprengek.
Hány párna iszik verejtéket, hány lepedő ráncosodik meg egyetlen éjszaka alatt, hány szobába járnak hívatlan vendégek éjszakánként, mint sötét árnyak, akik súlyos köveket hengerítenek a pihentető álmok meleg fészke elé?
Hányan tévednek el a sötétben a megoldhatatlannak tűnő, összebogozott gondolatok útvesztőjében, a se vége, se hossza ingoványban, ahol úgy érezzük soha nem lesz a borúnak.
Szemünk a hajnalt kémleli, mikor tündöklik fel magas, vörös homloka a kertben álló faóriások mögött, akik még mindig a csillagokat tartják, nehogy leessen egy is közülük, mert meghallanánk panaszukat, milyen messze is vagyunk tőlünk, mi pedig azon hasonlóságon szégyenkeznénk, hogy az emberek szíve is lassan ilyen messze kerül egymástól, holott nem rakott senki közéjük éket.
A hajnal késik, a gondgomolyag pedig növekszik, mintha egy fonalat toló galacsintúró bogár görgetné előttünk mindig nagyobbra. Sűrű szövésű, erős pókhálószerű és átláthatatlannak látszik, amit már nem is tudunk elrejteni a homlokunk mögé.
Ha a fény bekacsintana végre az ablakon! Gondoljuk, mintha ez lenne a megoldás, mintha a világosság enyhet hozna, mintha az eddig tapogatózó ujjunk végre elkapná a fonál megfelelő végét és biztos mozdulatokkal feltekerhetné egy darab fára, amit később tűzre vethetnénk.
A felszálló, tömjén illatú füsttől a sötét árnyak elvonulnának, a füst pedig könnyű felleggé válna a fejünk fölött, és volt, nincs, csak az ágyneműn látszana, hogy a párnánk sok verejtéket ivott, a lepedő pedig egy éjszaka megráncosodott.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése