Esti tangó

Miért akar valaki piros cipőt Húsvétra, ha nincsenek is lábai.

Pedig rém egyszerű…

Az embernek két élete van, az egyiket hívjuk valóságnak, a másikat - a fontosabbat, virtuálisnak. Egyik sem érvényes a másik nélkül.

A piros cipő a vírtualitás igénye, a lábatlanság meg a valóság ténye. Amit az ember a valóságban nem képes megélni, hát teszi a másikban.

Ez a lehetőség a sors kegye, egy mentőöv.

Én, egy reális ember vagyok, két lábbal állok a valóság talaján - mondják sokan, szinte büszkén erre a hiányosságukra. Mintegy akaratlanul is bevallva lelkük és fantáziájuk szürkeségét.

A szürke is csak egy szín- mondják a toleráns ítészek. Itt csak az a baj, hogy sok szín van, és ezekből a szürke, csak egy.

A szürkék szerint, Münchausen báró hazudós volt, holott csak virtuális oldalát engedte előtérbe furakodni. Mert végezetül egy életben minden megtörténhet, megélhető módon, csak akarni kell.

Egy épeszű személy tudja, hogy mikor hazudik, mikor van szüksége rá merő önérdekből.

Ha egy súlyos betegnek azt mondom: Na, sokkal jobban nézel ki, mint tegnapelőtt. Elhiszi, mert el akarja hinni. És virtuális énje meg is tesz mindent, hogy úgy is érezze: jobban van.

Mindenki a világban remél rendet tenni, holott először magában kéne.

Ez a nehezebb. Mert a valóság feléből kellene kiindulni, ami rémületet okoz, és azonnal bedobja védelmét, a virtuális felét, és a nagy elhatározásának már vége is szakadt.

Nemes szándékából leszűrt konklúzió: Mindenki hülye és kétszínű, rajta kívül.

Hát bizony, az önkritika mint hajlam, nagyon fontos tulajdonság. továbbá igen építő gyakorlat a vélemény alkotás.

Esti tangó…

„Istennek hála, este lett.

Mutasd hát bársony testedet,

A rózsaszínű budoárban…” - Rampapampam, rampapampam. (Verlaine pajzán versei után, szabadon)

Lomha békében, lassan ringatózva lépünk és fordulunk a bensőséges félhomályban, halk és andalító tangó ütemére.

Élünk…