2012. február 15., szerda

Hétköznapok, avagy Zió első mindennapja

with 0 Comment


Ágynemű gyűrődik a sötétben.
Megfeszül a lepedő, és egy párna halk puffanással a földre esik.
Valaki rémálomból riad fel.
A szoba levegője forró, és fojtogató. Erika érzékeli ezt - a valósággal együtt éri el, mikor egy pillanatra kinyitja a szemét. Felismeri a meleg által előidézett álomképeket, és tudja: ha oldalra fordulna, egyetlen pillanat és tovább aludhat. Mindig így történik.
Kidugja csupasz lábát a takaró alól, hogy csitítsa felhevült bőrét, de ez elűzi valamennyi lehetséges álmát. Lehűlő teste elutasítja az alvást, míg tudata a meleg szította rémségek ellen küzd, így képtelen visszaaludni. Végül teljesen lerúgja a takarót, és felül. Szíve még hevesen ver, bár nem emlékszik, pontosan mi ébresztette fel. Mégis… mintha jeges hideggel a bőre alá feszülne, megdermeszti, szinte a nyakán legördülő verítékcseppet is.
Tudja, hogy nincs mitől félnie.
Tudja, hogy egy pohár víz segít majd, és az érzés elmúlik.
    Kilép az ajtón. A tetőtéri szobákat összekötő közlekedőn huzat siet a földszintre, mindenhol máshol hűvös van. A konyha köve hideg, ahogy a villanykapcsoló, és talán a víz is… A torkán legördülő kortynyi levegő is az, mikor megpillant valakit a fényben. Teste a sokk hatására mozdulni sem bír, nem is szabad, hisz az idegen talán észre sem vette… ha nem mozdul…
A férfi a konyhaasztalnál ül, a lapján könyököl, mintha aludna, lába hanyagul kinyújtva – nem rezdül össze a fényre. És Erika továbbra is csak áll. Tekintetét nem süti le, teste nem hátrál, mert ez a pillanat biztonságosabbnak tűnik, annál, ami következhet. Arcán könny gördül le, forrón égeti fagyossá váló arcát.
A férfi mélyet lélegzik. Halkan csendülnek a csengők bohócsapkáján, mely manósapka módjára hanyatlik hátra, pólójával egyformán, zöld-piros kockás. Könyökéig húzott kesztyűi is ilyenek: egyik zöld, másik piros. Farmerja kopott, tornacipője fehér… Pedig kócos haja is fakón kétszínű…
A férfi újra mélyet sóhajt, és Erika megriad. Rémülete erős lehet, ha az állandósult félelemből is kirántja: kapcsolón tartott keze megrándul, és a konyha újra sötétségbe borul.
    Talán mégis az oldalára fordult. Fáradtan magára húzta a takarót, és visszazuhant az álomba, ami felriasztotta. Igen, nyilvánvalóan ez történhetett. És újra fel fog ébredni. A legkegyetlenebb rémálmok is véget érnek egyszer.
Megrémisztelek, ha szólok: nem álmodsz. Igaz?
A fiatal hang furcsán ismerősen cseng, és ez tovább torzítja a hétköznapi pillanatot, melyben ő csak szomjas volt. Még mindig szomjas. A sötétben felemelkedő arc is fiatalnak tűnik. Természetellenesen világítanak a fehérre festett bohócvonások a beeső holdfényben.
Aludnod kellene… Vagy az emeleti fürdőszobában innod…
Az alak kesztyűs ujjaival kecsesen a mennyezet felé mutat, de Erika nem veszi le róla a szemét. Nem gondol az elvesztett lehetőségre, hogy odafent maradhatott volna, de megérzi az álláról érintetlenül lehulló könnycseppet.
Nem most, nem itt kellett volna találkoznunk, mert így most félsz… Utálod a bohócokat, tudom… Így csendben várok, míg rájössz, hogy ismerős vagyok…
Erika próbálja félresöpörni a gondolatait, az összes rossz emlékét, ami ezt az utálatot okozza. De ráébred, hogy mindhiába. Ha el is felejti mindet, ez az egy perc erősebben szítja majd fel, mint azok együtt, valamennyien.
Továbbra sem mozdul. Keze a kapcsoló alatt a falnak támaszkodik, miközben tekintete beleolvad az idegen ismerős szemeibe.
Hidd el, nem könnyítem meg a helyzetet, azzal, ha beszélek. Sem pedig azzal, ha megmozdulok. Ezért várok itt csendesen…
A csengők a szavaival együtt szólalnak meg újra, amitől Erika másik keze is reagál: ösztönösen ökölbe zárul, összeszorul, akár a gyomra. Így a férfi összefogja a három csengőt, és előrehúzza, a gallérja alá bújtatja, hogy ne mozduljanak többet.
    Hosszú percek órákká tömörülnek, miközben ő kizuhan a testéből, kívülről nézi önmagát. Megbénultan olvad a sötétbe, nem látszik, hogy lélegzik, semmi sem árulkodik róla, hogy nem dermedt teljesen szoborrá – megtestesítve a félelmet. Csak ritkán, egy villanásnyira hunyja le a szemét, de a férfi észreveszi, ahogy Erika szemei olykor megvillannak a már derengő fényben.
Na, jó. Megnyugtatásul szólok: el fogok tűnni.
Szólal meg a bohócszáj kicsit sem derűsen. Természetellenes higgadtsága csak lilán derengő szemeiben tükröződve valóságos. Az asztalra nyújtja kezét, és a nappali felé mutat. Kapaszkodva Erika pillantásába ujjain visszafelé számol: három… kettő… egy…
A lány szeme megvillan.
- A francba, Erika!... Kicsim, miért vagy már fent?
Erika homlokához dörzsölődik édesapja borostás álla, ahogy puszit nyom a vörös tincsekre.
- Szomjas voltam.
- Feküdj vissza, csak négy óra van.
Édesapja az ablakhoz lép, és a rés felé rohanó huzat hátba löki Erikát. Megcirógatja pólóját, és libabőrt von a lábaira. Teste késleltetve reagál.
- Nem tudok aludni. Veled reggelizhetek?
- Sütök rántottát. Te ülj le!
Édesapja örömteli mosollyal húzza ki a megüresedett széket.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.