Ha túlléped a határt

Ha az áhított önszeretet

túllépi a határt,

s az önteltség büszke tengerébe fullad,

fellázad a lelkiismeret,

s csapzott homlokán

- örömkönnyek helyett -

a kétség verejtéke pereg.

- Hol rontottam el?

Süvölt az aggályok orkánja,

s szíved sziklaszirtjein

megtörnek az öntudat hullámai,

kibérelte lelked a félelem,

- mit fognak mondani? -

Alábbhagynak az örömviharok,

ködbe vesznek a vágyak lépcsői,

a szó bennreked templomod

mély kútjába hullt ládikójába,

melyen az értetlenség bilincse kattan…

- bezárod önmagad -

Riadt madárként falhoz lapulsz

bensőd jéghideg mohos kövein,

s gondjaid sötét angyalai

lebegő rémalakként suhannak körötted,

gúzsba kötik szárnyaló szellemed…

- rád telepszik az önvád pora -

A kitaszítottság hulló levelei

őrjítő hangon zizegnek feletted…

Vajon  mikor száguldhat újra

a felhőtlen boldogság szabad hintaja?

Vajon mikor lebeghetsz határtalan

az öröm végtelen szivárvány mezején?

- síri csend honol -

Hamu és pernye belepte a parázst,

- de alatta lapul a tűz -

s ha felemeled kicsi ÉN-ed fejét,

feltámad a szeretet varázs…

- nincs többé határ -

tiéd a világ…

A Mindenség mágneses mezején,

hol az Örök Forrás csordogál,

melyből mi mind szomjunkat oltjuk,

- rezeg az erő –

s bennünk az EGY-ség,

s bármerre sodor a szél,

felismerjük egymás lábnyomát,

kapcsolatban vagyunk,

- egymással -

a múlhatatlannal…