2012. március 5., hétfő

Lassú halálra ítélve

with 0 Comment


A kóbor álmok még javában kergetőznek az éjszaka birtokán. A gondolat nyugodt, ám egy idő után, apró fénynyalábok kezdenek el cikázni a szemhéj falán. Mindig ugyanaz az érzés. Mintha először történne meg.
Akkor felébred és kínjában, vagy örömében, de elindul mindig, mintha kötelező volna megjelennie a koponyában rajzó agysejtek tömegének valamelyikében.
Talán a remény élteti, hogy meghallja a belső hang, és erőt, fáradságot sutba vágva leül végre a tulajdonos, és leírja. A közhelynek számító remény persze szégyenkezik, hogy mindig ő kelti fel, a tétlenségből az agyat, de tudván tudja, hogy nélküle a nagy semmiben tengődne örökké, mivel a sík képek fogadása miatt, maga is sík maradna.
Felcsigázza hát, és amint kinyitja szemét máris vendégek érkeznek, a válogatás nélküli, csalamádé információk. Persze kopogtatás nélkül. Erre, elkezd belül valami képződni, amitől a nyughatatlanság ül az agysejteket irányító seregek trónjára, és mindaddig osztogatja a parancsait, amíg a tulajdonos elő nem készíti fegyvereit.
A szűrő az első amire szüksége van. A sorjázó hatások csak jönnek, jönnek, s mivel ennyi észlelésre nincs szüksége, elkezd valami köré csoportosítani. Talán egy jelenség, egy kiemelkedő hatású impulzus, egy semminek tűnő érzés lesz az, ami aztán folyammá alakítja a beérkezett információkat.
Második fegyver a toll. Írni fog, és úgy, mintha írként szánná a gondolatainak rögzítését. Előbb csak önmaga kezd megkönnyebbülni a végtelennek tűnő belső harc után, ugyanis minden egyes alkalommal meg kell küzdenie a feleslegesség tudat homlokára nőtt szarvacskáival.
Aztán, ha ebben már kellően kifáradt, és a gondolatok makacsságuk révén nem tágítanak, már nem törődik a külvilággal, a következményekkel, csak ír, ír, mintha kötelessége lenne megmutatni valamit, ami csak az ő belső szobájában születhet meg.
Ilyenkor nincs rokon, nincs éhség, szomjúság, csak a belső hang létezik, ami mondja és mondja a magáét. Még elterelni sem lehetne, mert minden perc számít, ha késve, vagy gyorsan születik az írás talán örökké a sötétben marad a fiók mélyén.
A remény, mindezt látja, szélesen elvigyorodik, és győzelmét ünnepelve elégedetten pöffeszkedik tovább, mintha ő lenne az elme rugója, mintha nélküle csak sík maradna az agy, és a megannyi agysejt lassú halálra lenne ítélve.
Pedig csak el van feledve.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.