Eszembe jutott Charlie Gordon, egy felnőtt ember apró gyermek ésszel,
én nem szeretem az egereket, de most érzem és szánom őket.
Láttam már, ha csapdába estek, vagy egy teszt miatt vergődve tépelődtek,
gombszemük piroslott, és kérőn az emberre fel-felnéztek.
Láttam, mikor riadtan írtak pici lábukkal kört, a már megfutott körnek,
megállás nélkül, megoldást piszegve, egyre mélyebb reménybe rekesztve,
saját árnyékuk elől félve, önmaguk elől menekülve.
Láttam őket hinni egy résben, egy aprócska jelben, egy szűrt fénycsíkban,
darabka ismerős illatban, és közben elmaradt a jellem a labirintusokban.
Ahol a megoldás bujkál, ott most a reménytelenség dölyföl, és érte, hogy
élhessen kint a szabadban, már senki nem pöröl, nem nyitnak kelepcén rácsot a bajban,
a körkörös futás marad, míg bízik a sajtban, de a test ernyed, az ín elszakad,
és az a kéz, ami tétlenül elmaradt, egy szál virágot ad a kis Algernonnak...
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése