Szokások

Egyre csak szokom, a csöndet szokom.
A magam beszédét elmúlatom,
nem fáj már, hogy nem kopog senki
a sarkig kitárt ablakomon,
így nem járok én sem látogatni,
elfogadom az állapotom.
Jobb itthon csendben üldögélni,
mint foltnak lenni abroszokon,
magam bajában bandukolni,
és bámulni legyet a plafonomon.
Emlékszem régen a sok vendégre,
egymás kezébe adták a kulcsom,
és kerestük együtt az élet kódját,
hoztak is vittek is. Így volt, mondom,
és megcsavartuk huncut copfját,
ha fennakadtunk pár furcsa gondon.
Ma nézem az utcát, és nem mozdul árnyék,
kavics sem zörren a fal alatt,
a madarak szállnak ablakom előtt,
tőlük még hangos a pillanat.
Hűséges lakóim, hálalények,
ösztöntől hajtva rajzanak,
fecsegnek földnek, fecsegnek égnek,
és csak élnek ők, de nem ártanak.