Aznap reggel ismét szüléshez riasztják az ifjú szabót. A község legidősebbjei szerint az Égi istállót lakó gonosz szellemek patája lehet a dologban, az ördögök újabb tréfája, hogy a falu asszonyai egy varázslatos estén – függetlenül attól, hozzábújtak-e szerelmesükhöz, vagy sem – egyszerre estek teherbe, és alig két hét alatt mindenki ki is hordta méhének gyümölcsét.
A falura szórt fekete mágia része volt az is, hogy az összes bába, aki ezeknél a szüléseknél máskor segédkezni szokott, egy házról házra ugráló égő csipkebokor miatt rögtön elporladt, szürke hamuvá vált, amit aztán messzire fújt az északi szél, hogy sötétre fesse vele az eget. Így maradt tehát a szülés levezetése a falu szabójára, aki értett is némiképp ehhez a dologhoz.
Persze micsoda meglepetések érték ezt az embert! Az égből szórt terhesség sosem hasonló a megszokotthoz: a legkülönfélébb dolgokat kezdték el szülni az asszonyok. Az egyik varrógépet hozott a világra, a másik ettől szerencsétlenebbül járt, mert belső kelyhében egy méretes konyhakés növekedett, ami persze a döntő pillanatban hosszában vágta ketté a szülőcsatornát. Szerencsére a szabólegénynek mindig volt cérnája, de egy idő után belátta, hogy könnyebb lesz mindenkinek, ha ezután azonnal császármetszéssel indítja a dolgot. Az egyik nőből, miután felvágta a hasát, héliummal töltött lufik emelkedtek ki, egy másikban méretes harcsát talált, amit sehogy sem tudott kiszedni belőle. Az állat nyálkás teste folyton kicsúszott ujjai közül, és visszaplattyant a nő nyitott méhébe. Pecahorgot kellett kötnie cérnára, és úgy kifogni az asszonyból a bajszos halat, miközben a nő megállás nélkül kárált: – Nézze, tiszta apja, aúú, tiszta apja, én mondom! Áú! Persze a csuda érti, hogyan is lehetne az övé, hiszen… áúú!… félévente egyszer tárom szét a lábamat neki, azt is csak akkor… áú… amikor már a plafonon galoppozik kínjában. Előtte persze teli hordatom a szobát tükrökkel! Áúúú! Hogy minden porcikámat megnézze a legkülönbözőbb szögekben, és sorra dicsérje őket. Áú! Ezután egyesével számoltatom meg vele a hajam, így az egész hűhó eltart vagy négy napig. Áú, áú, áú! Nem, ez mégsem lehet az övé. Hiszi a piszi!
– Ne mocorogjon már annyit, különben még magába varrom az ollót, vagy netán tűket fog pisálni! – mordul rá a szabólegény, majd oldalra pillant, és a tekintetétől darabokra robban egy teáskészlet.
Aznap vacsorára megsütik a halat, a falubeliek pedig összedugják fölötte a fejüket, mit tehetnének a közéjük merészkedő gonosz szellemek bűbájai ellen.
Légikatasztrófa! – mondják, a riadalom pedig a szemgödrökbe hány. Forgógyűrű. Kicsavart kecskelábak kupacba dobálva a kertben.
– Az Égi istálló – rebegi egy idős asszony a beavatottaknak. – Ahonnan a gonosz szellemek, a kegyetlen varázslók érkeznek lóalakban ebbe a faluba. Külsőre olyanok, mint akármelyik más paripa, csak ha mélyen a szemükbe nézel, akkor ismerhetsz rájuk! Ha valakire rápillantanak, megpróbálják ellopni a lelkét. Akiét sikerül elnyelnie egy ilyen lónak, vagy akár lecsippentenie egy keveset belőle, annak örökre megjegyzi hatalmas sötét szeme az arcát, és ha ennek a táltosnak a szemébe néztek – bizony, mondom néktek – sikoltó arcokat láttok keringeni a szemgolyójában! Ha pedig késsel sebet vágtok az oldalába, sikolyok szállnak elő a megnyílt bőr alól! Az ég lovai!
A libabőr fűrészfogai, az ijedősebbekkel most akár fát is lehetne vágni. Varjak feszegetik a lépcsőfokokat, majd messzire szállnak velük. A falubeliek félelmükben elűznek minden lovat a környékről. Kiengedik őket a karámokból, nem is nézegetik már a szemüket, szellemek-e vagy sem, egyszerűen botokkal ütnek jó nagyokat a hátukra, és figyelik, ahogy eltűnnek a horizont vonalán. A falu határa teli van már a háztól elűzött csikókkal. Bánatosan túrják a havat, a szájukból kilógó könyvlapokkal játszik a februári szél. Az orrukból kélt párában szellemek incselkednek.
Másnap reggel ismét szüléshez riasztják a falu szabóját.
Bevezetik a szobába, ahol már verejtékben fürdik egy tizenöt éves lány. Mellette állnak a szülei, tanácstalanul tördelik kérges kezüket. Törött lepkeszárnyak hullnak a padlóra. A patak összevérzett függönyt cipel. A kavicsok lesúrolnak róla egy régi ablakon át rávetült látképet. Olajfoltként lebeg a vízfelszínen.
– A művelet olyan egyszerű, mint leszüretelni az ingujjakat! – kezdi a szabó, és ezzel a magabiztossággal már meg is nyeri magának a háziakat. Az anya vizet forral, az apa előveszi a pálinkásüveget.
A szabólegény ránéz a vajúdó lány domborodó hasára, és azt mondja: – Aki akarja, tegye meg tétjeit, én magam egy kavicsokkal teli vödörre tippelek! Vagy ketrecre, benne kakassal!
Elég a viccekből, ideje munkához látni: a legény ollói kirepülnek a táskájából. Az egyik hatalmasra nő, és felül a hátára, miközben azt kiabálja neki: – Gyí, gyí! Fakassz gyermeket!
Fel és le röpköd a hatalmas ollón a szobában, a hátán a szabólegénnyel, miközben az anya népi rigmust tapsol. Az apa megitatja a pálinkát a lányával, aki ettől így kiált: – Grófnő, grófnő, a szekrényben felejtette múlt nyáron a haját! Megőriztem kegyednek, csak olykor-olykor fújtam belé az orrom! A kedélyállapotom több mint kielégítő! Imakönyvekkel raktam teli a kádat, ha abban megfürdök, eltűnik minden kosz rólam!
– Seperc és megleszünk – biztatja a szabólegény, majd máris feltárul a méh, a vér bibliai jeleneteket spriccel a falra.
– De hiszen üres! – kiált némi turkálás után mérgesen. –Levegő volt benne! Micsoda csalafintaság!
Az apa a térdére csap: – Talán láthatatlan! Ne felejtsük, varázslat ez!
– Igaz, igaz – hagyja rá a szabó, de nem hisz a dologban. – Nem, nem, nem szabad kockáztatni! Neveljék fel, tegyenek úgy, mintha fölnevelnék! Inkább a semmit nevelgessék, mint hogy a végén kiderüljön, felneveletlenül maradt valami szemmel nem látható!
Vattapamacsok, akár a legyek gyülekeznek a szoba sarkában. Felszívják a sok vért. A teáskannák szétrobbannak a konyhában. A szabólegénynek pedig vacsorát ígérnek, amíg az fő, leültetik. Alighogy beleül a felkínált fotelba, valami felsír alatta. Felpattan, és hatalmas dudort fedez fel maga alatt, amiből fojtott sírás hangja szűrődik elő.
Előkapja hát az ollót, és felhasítja élével a bútort, amiben végül rálel egy rózsaszín csecsemőre.
– No, hát itt is van a tékozló fiú! – kiált fel, és kihalássza onnan. Majd a még ágyban fekvő ifjú anyához viszi. – Se nem vödör, se nem kakas, ez bizony fiú a javából!
Azzal átadja a gyermeket. A lány sírva borul rá, könnyei megfürdetik a csecsemőt. A kisfiú felé nyújtja aprócska ujjait, tekintetét az anyjáéba akasztja. A lány elbizonytalanodik egy pillanatra. Alighanem a képzelete játszik vele, de mintha a saját arcát látná kavarogni a gyermek szemében.
Eközben a szabólegény lemond a vacsoráról. Elbúcsúzik, és felül hatalmas ollójára, majd elrepül a házak felett. Hangja a magasból ekképp zeng: – Hiába fetrengtek a röhögéstől a párkányon, kísértetek! Majd én kiszimatolom a magzatokat! Ollómmal megtalálom a kisdedeket, és nyakukba borítom a világot!
Bősz robaj. A szabót vörös vatták raja követi, kavarognak körülötte, mint a bogarak. A belőlük ki-kicsöppenő vér a falu háztetőin kopog.
A határban lovak nyerítése kergeti messzire a varjakat. A madarak a mezőre hullajtják lábaikat.
Az egyik ló erre mérgesen prüszköl, majd felemelkedik a földről, és eltűnik a szürke felhők között.
Haragjától aznap éjjel hatalmas ondósejtek hullnak a falura az égből. Fehér gilisztákként tekeregtek egy ideig a háztetőkön, majd bekúsznak az ablakok résein, és az alvó lányok takarója alá bújnak.
Február. Február.
Távoli paták kopogása szalutál.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése