Tyúkkörték

A hold meglocsolja a házakat. Az asszonyok a faluban egyszerre nyitják ki a szemüket a sötét szobákban, férjük horkolása felhorzsolja a bőrt homlokukon. Mintha egyedül az éj parancsszavai hatnának mindegyikre, kimásznak a paplan közül, felöltöznek, és a falu főterén gyülekeznek: kezeikben a konyhából kicsent hatalmas kések éle villan, a csillagok keringőznek a pengéken.

– Le kell vágni a baromfikat, még mielőtt beköszönt a hajnal! – adja ki az utasítást az egyik asszony, az inga jobbra-balra leng mosószer szárította kezében.

Hamarosan összeterelik a tyúkokat, akik körbe adogatják egymás között a riadt kotkodácsolást. A nők füttyentésére lavórok másznak ki az ablakon, egy kislány hatalmas kosárral érkezik közéjük, ami színültig van a lámpákból kicsavarozott villanykörtékkel. Tüzet raknak a párnákból kirángatott tollakból, a reszkető vörös fénynél végre kezdetét veszi a tyúkvágás: combjaik közé szorítják a riadt madarakat, majd egyetlen határozott mozdulattal nyesik le a fejüket. Mint a gőz, száll a recsegés a levegőben, ahogy férjeik jobb oldalukról a balra fordulnak ágyukban, koponyájukat még mindig nem ereszti az álom forgókampója.

– Serényen, asszonyok, csak serényen! – biztatja őket az ingás. – Koronázzuk meg fényekkel a házakat!

A nők egymás után nyúlnak a kosárba, és a kivett villanykörtéket a levágott fejű tyúkok még mindig vért spriccelő nyakába csavarozzák. A körték tökéletesen illeszkednek a nyakakba, ahogy elfoglalják húsfogatukat, izzásba kezdenek. A madarak, mintha meg se rázta volna őket, hogy elveszítették a fejüket, peckesen lépkednek fel és alá a főtéren, a nyakukból kiálló üvegbuborékok fényének glóriájában.

– Irány haza! – suttogják a nők a csirkéknek. – Ébresszétek fel férjuramat, mert ma nem fog felkelni a nap.

A tyúkok elindulnak a házak felé. Az asszonyok pedig tovább nyakazzák a baromfikat. Az egyik nő talicskát hoz, abba hajigálják a lekapott fejeket. Egy másik aprócska giotint állít fel, hogy meggyorsítsa a munkát. Fekete maszkot húz a fejére, és így kiabál: – Másvilág nő a bögyötökben! Mint a cukormáz, olyan a halál! Több benne a tűz, mint a sötétség!

Erre kotkodácsolni kezdenek a levágott fejek. Muslicák köröznek a kifordult szemek körül. Égett tollak szálldosnak az ég felé.

Miután már az összes tyúkot lenyakazták, elindulnak haza. Egy kislány eltolja a talicskát, tartalmát az ébredező disznók elé borítja: a malacok habos-nyálas szájában sorra tűnnek el a még mindig kotkodácsoló koponyák.

Hintókon a gabonaférgek: a szobrok gerincgörbületén egyensúlyozó parázs, az elhamvadt potyautas.

Odahaza az asszonyok visszabújnak az ágyba. Lassan kinyílnak a férfiak szemei. Az ágy körül éles fényt doromboló villanykörték sétafikálnak fel és alá tyúklábakon. Pirosítóállvány. A hagyományok csővezetője.

– Férjemuram! – suttogják a feleségek. – Árkot ástak a lovak az égen, ami csatornaként elvezeti a napfényt. Nem kel ma fel a nap, így jobb, ha te is itthon maradsz ma velem! Ha már ilyen hosszú éjszakát kaptunk, töltsük azt az ágyban!

A férfiak indítópedálja: rögvest levetkeznek, a sarokba hajítják a csíkos pizsamákat, és rámásznak asszonyaikra. Azok széles terpeszben lebegnek a csirkék fényudvarában.

– Gyere, te ördög! – szűrik sárga fogaik között, hamarosan a régi ágydeszkák recsegéseitől lesz hangos a falu. A fenekeken csorgó sós izzadtságcseppek a villanykörtékre csöppennek, sisteregve válnak füstté egyetlen pillanat alatt. Krétasíp. Fogasrúd. Odakinn a disznók feneketlen bendőjéből kotkodácsolás hangja kél. Az égen szavazófülkét rugdosnak át az égparipák.

Kilincs nő egy kislány szájába: hatalmasra tátja a száját, hogy az öccse megnézhesse. Óvatosan nyitja ki a fiú ezt az ajtót, majd kuncogni kezd, amikor megpillantja a keletkezett rés mögött meztelen szüleit egymáson fetrengeni.

Még mindig lihegnek az asszonyok, amikor egyszer csak rájuk jön a tojásrakás. Fészket építenek a lepedőből, egy-egy fehér gömböt pottyantanak a közepébe.

– Mától ez adja fényünket! – Veregetik meg a férjük vállát, aki máris szalad, és becsavarozza a tojást a lámpába. A házat megtöltő fény ezúttal sokkal erősebb, a tyúkkörték pislogása nem is mérhető ehhez a ragyogáshoz.

– Napsütésnek megteszi – hahotázik az apa. Eközben problémák adódnak a magasban: a lovak mély tógödröt kapartak a patáikkal az elvezetett napfénynek, de az már kezd megtelni a lávaként reszkető világossággal. Végül kiönt a széleken, és elkezd hatalmas cseppekben a falura csöpögni: megérkezik a reggel.

Ez hozzáadódva a tojások és a tyúkok fényéhez akkora villanásokat szül, amitől nyomban vakon kezd botorkálni az egész falu. Négykézláb tapogatják a küszöböt, hajtincseik a havat simítják.

Szempaprika. Totemoszlopok dőlnek, és horpasztják be a házak oldalát.

– Túl sok fényt hoztál, asszony! – kárálják a férfiak, kórusban, énekük fűrészfogként állnak a palába. – Ennyit a hétköznapi életben edzett vakond nem bír elviselni!

– Hát kinek mutassuk meg igazi fényünket, ha ti nem vagytok képesek beléje nézni? – zokognak a nők.

A férfiak rá se hederítnek a panaszra, ásókkal gyülekeznek az utcákon. Árkot ásnak, feltörik a közeli tó jegét, a vízbe vezetik az áradó napfényt. Ahogy megtelik vele a víz, a halak hirtelen szerelembe esnek a falu asszonyaival, és csókokat dobálva jönnek a felszínre. A férfiak féltékenyen csapkodják lapáttal a kopoltyúsok fejét. A víz teli felfordult hasú, fehér pikkelyesekkel.

Érkezik egy talicskás kislány. Összegyűjti a felszínen lebegő halakat, kupacba dobálja őket a taligára. Végül a malacok elé szórja mindet, amik röfögve falják be az uszonyosokat.

A kislány álmodozó tekintettel figyeli a zabáló sertéseket, amint turcsi orruk a szagos halbelső között turkál. Nyelvével mindegyre a szájába nőtt kilincset piszkálja, mintha lötyögő fog lenne.

– Egy nap a tükör elé állok, kitárom majd ezt a kis ajtót, és magamat pillantom meg egy szerelmes fiú karjaiban – döngicséli a kocáknak. – Olyan fényt gyújtok annak a fiúnak, amitől megrészegült molylepkeként hull a földre a falu! De az a fiú még ebben a fényben sem fog megvakulni! Épp csak akkora világosság lesz ez neki, hogy tökéletesen lásson engemet…

Légycsapókat éget egy közeli kémény. Az égi lovak fáradtan az árokásástól a felhők lovaglóösvényén pihennek. Hatalmas oldaluk fel-lejár, ahogy tépkedik a levegő szirmait.

Odalenn ebédhez hívják a kislányt, aki futva hagyja hátul a halszagú disznóólat. Az asztalhoz ül, elé teszik a tányért, amin az egyik megsütött villanyfejű tyúk combja gőzölög. Csöndben, egyetlen szó nélkül eszik a család. Az apa ugyan szóra nyitja néha a száját, mintha mondani készülne valamit a feleségének, kiengesztelni, megdicsérni az asszonyt a reggeli ragyogás miatt, de végül nem szól semmit, lesütött tekintettel rág tovább.