Első lecke

- Biztos megéri ez a sok hajcihő?
- Tessék?
- Csak azt kérdezem, biztos megéri-e ez a sok hajcihő, csupán ennyi idő kedvéért…
- Persze! Különben semmi értelme nem lenne… Te csak olvasd tovább a listát!
- Rendben… Hol is tartottunk? Áh, igen: papucs?
- Meg van!
- Törülköző?
- Meg van!
- Sebtapasz?
- Nincs…
- Biztos?
- Igen.
- Ne csak úgy rávágd! Nézd meg alaposan, azután mond, hogy nincsen.
- Hm… Igazad van. Itt van. Pont kéznél, a külső zsebben.
- Naptej?
- Igen.
- Iratok?
- Megvannak.
- Útlevél?
- Biztos helyen.
- Abszolút?
- Igen. Te tetted el.
- Tartalék könyv?
- Természetesen megvan…
- Akkor minden megvan?
- Igen.
- Ez egy nagyon elégedett, megkönnyebbült igen volt.
- Az!... Hogy az a… Várj!
- Mi az?
- A lényeget majdnem elfelejtettem… Hogy lehet, hogy már megint?... Muszáj megállnunk a reptérre menet…
- Rendben. Csak induljunk.

Ismerős a kapucsengő hangja, a gyereksikítás, a kutyaugatás, még a kávé illata is, miként kiszivárog a résnyire nyitott ablak mögül. Honvágyat ébreszt. Már itt. Pontosan itt, a kapu előtt állva.
- Bogi, kicsim! Hol van Kati néni?
A kislány ruháján mosolygó virágok táncolnak, az ő arca is ilyen vidám. Huncutul billeg a sarkán, majd a házra mutat:
- Megszidja az Anyát!
- Bogi, kicsim, ne pletykálkodj! Menj, hívd ide az Anyut!... Amúgy nem hazudik a gyerek, jóízűen szó-párbajoztunk a Solyával. Szervusz, drágám!
Az anyai ölelés is az otthont jelenti. Bárcsak maradhatnánk.
- Hiányos maradt a listám…
- Nem, nem! Minden kipipálva!
Solya elengedi a maszatos, kis kezet és felém nyúl, hogy erősen magához szorítson.
- Megcsörgetsz, ha odaértetek?
- Hát persze.
- Mindened megvan?
- Mindenem megvan.