Kis pofonokkal kóstolgatnak évtizedek
arcul legyint naponta elavultság dallam -
edzett izommal hajtom figyelmem másfelé
bőrömre erős damasztból idomult paplan.
Vastagították lelkem bakancs-kemény évek
a sértések nem legelnek kigyúrt bensőmön -
most mégis elesettnek érzem magam nagyon
várom hangolásom, hogy újból elkezdődjön.
Mint egy régi, poros zongora a sarokban
nyikorog a teteje, s keskeny lába törött -
hajlottan vinnyog az arra-járók fülébe
billentyű-rívástól a föld könnybe öltözött.
Nyöszörgőn ismétel félbehagyott etűdöt
a kotta rég lehullott, emlékezet, mi él -
de túl súlyosan reng az utcáknak szólama
hangszerünk feladó sóhajtással zengicsél.
Fészkét építi bennem hasonló hangulat
sovány-kis ágacskákból dolgozik e művén -
naponta szétdúlom a félig kész alkotást
nehogy tojással rakja, mielőtt elűzném.
Így telik az idő, már elfogytak a tervek
fogannak, születnek és kikopnak belőlünk -
ami marad, az néhány hegektől bajos hang
melynek játékával... a végsőkig vergődünk.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése