MONDTA VINCENT 66
Hogy mi képtelenségeket, időnként baromságokat tud létreerőltetni az ember! Lázasan kutat igazságokat, szépséget, jóságot, és meg van sértve, ha nem találja őket sehol.
Mert mindig objektív akar lenni, de csak szubjektív lehet, ráadásul olyasmiket keres, amikről fogalma sincs, hogy nézhetnek ki.
Ezek után, ha meg is találná, nem venné észre.
De csak megy előre, hajszolják a téveszméi, mindenbe belekotor, amitől még nagyobb lesz a káosz.
Értékrendeket, faktumokat gyárt, amit ráerőszakol másokra, ha nem sikerült, arról a szeme alatt éktelenkedő lila monokli árulkodik.
Bebeszél magának fűt fát, mert tyúkszaros életét valahogy el kell viselnie, kisebbségi rohamait kezelendő, azzal foglalkozik, hogy kiknél különb. Persze titokban tudja, hogy senkinél, sőt, esetenként még a nevét sem érdemli meg, legfeljebb a nyilvántartás végett, mondjuk 22/ 8. Kiikszelik a nagy könyvben, és soha senki nem fogja megkérdezni, hogy ugyan ki a fene volt ez a 22/8.
Hát ki volt? Kb. 80 kiló hús, gerinc nélkül, némi csonttal, helyenként szőrrel borítva.
Gusztustalan emléke egy hajdani végigbotladozott életnek, amin csak a halál könyörült meg.
Lehet, a túloldalon is van SZ.- csoport, a szaroké, ott dobja le a láthatatlan kéz, mert ebben a csoportban, az érkezőket nem szokás letenni. Magányról szó sincs, heverésznek ott rengetegen, fontoskodó pofával vizslatva az újonnan érkezőket, nyakon öntik egy vödör csillagporral, nehogy elbízza magát.
Elfantáziálgat a férge, hogy mit fog mondani, ha majd az Úr elé idézik, de arra várhat fényéveket, mert ebből a csoportból nem szokás az Úr elé kerülni.
Végigfontoskodott pitiáner élet, ha meghal, onnan tudják meg a szomszédok, hogy nem ömlik ki szokás szerint a lecsóbűz a folyosóra, az állandóan odaégetett hagyma, maró illatával.
Aztán egy lelakott bárányfelhőn üldögélve írhat, mondjuk… verseket,
ilyen vidámakat:
Azt mondtad nekem, hogy szép az élet.
Fény, dal, bársony kezek, ölelések,
Aztán mégse.
Aztán mégse.
Azt hazudtad, szép az élet.
Lángolás, szférák zenéje,
Ezt ígérted.
Aztán mégse.
Most itt az ősz, jön a tél is.
Csak a néma csend.
Hol az élet?
Megígérted.
Aztán mégse,
Aztán mégse.
Aztán akár fel is olvashatja a többieknek, a fele süket, a másikfele hülye.
Mert igaz a „Holtak Könyve,”. Ami lent van, az van fent is, és fordítva.
Szólt a semmi ordítva.
Mondta Vincent.
Hogy mi képtelenségeket, időnként baromságokat tud létreerőltetni az ember! Lázasan kutat igazságokat, szépséget, jóságot, és meg van sértve, ha nem találja őket sehol.
Mert mindig objektív akar lenni, de csak szubjektív lehet, ráadásul olyasmiket keres, amikről fogalma sincs, hogy nézhetnek ki.
Ezek után, ha meg is találná, nem venné észre.
De csak megy előre, hajszolják a téveszméi, mindenbe belekotor, amitől még nagyobb lesz a káosz.
Értékrendeket, faktumokat gyárt, amit ráerőszakol másokra, ha nem sikerült, arról a szeme alatt éktelenkedő lila monokli árulkodik.
Bebeszél magának fűt fát, mert tyúkszaros életét valahogy el kell viselnie, kisebbségi rohamait kezelendő, azzal foglalkozik, hogy kiknél különb. Persze titokban tudja, hogy senkinél, sőt, esetenként még a nevét sem érdemli meg, legfeljebb a nyilvántartás végett, mondjuk 22/ 8. Kiikszelik a nagy könyvben, és soha senki nem fogja megkérdezni, hogy ugyan ki a fene volt ez a 22/8.
Hát ki volt? Kb. 80 kiló hús, gerinc nélkül, némi csonttal, helyenként szőrrel borítva.
Gusztustalan emléke egy hajdani végigbotladozott életnek, amin csak a halál könyörült meg.
Lehet, a túloldalon is van SZ.- csoport, a szaroké, ott dobja le a láthatatlan kéz, mert ebben a csoportban, az érkezőket nem szokás letenni. Magányról szó sincs, heverésznek ott rengetegen, fontoskodó pofával vizslatva az újonnan érkezőket, nyakon öntik egy vödör csillagporral, nehogy elbízza magát.
Elfantáziálgat a férge, hogy mit fog mondani, ha majd az Úr elé idézik, de arra várhat fényéveket, mert ebből a csoportból nem szokás az Úr elé kerülni.
Végigfontoskodott pitiáner élet, ha meghal, onnan tudják meg a szomszédok, hogy nem ömlik ki szokás szerint a lecsóbűz a folyosóra, az állandóan odaégetett hagyma, maró illatával.
Aztán egy lelakott bárányfelhőn üldögélve írhat, mondjuk… verseket,
ilyen vidámakat:
Azt mondtad nekem, hogy szép az élet.
Fény, dal, bársony kezek, ölelések,
Aztán mégse.
Aztán mégse.
Azt hazudtad, szép az élet.
Lángolás, szférák zenéje,
Ezt ígérted.
Aztán mégse.
Most itt az ősz, jön a tél is.
Csak a néma csend.
Hol az élet?
Megígérted.
Aztán mégse,
Aztán mégse.
Aztán akár fel is olvashatja a többieknek, a fele süket, a másikfele hülye.
Mert igaz a „Holtak Könyve,”. Ami lent van, az van fent is, és fordítva.
Szólt a semmi ordítva.
Mondta Vincent.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése