Hatalmas csapat gyerek zsibongva, ugrándozva jött fel a poros hegyi úton. Hátukon iskolatáskával könnyedén kapaszkodtak fel a meredek kaptatón, mely egyenesen nekivezetett az otthonaiknak, az egymás felett, mellett, teljes összevisszaságban álló barlang bejáratokhoz. Nem mentek rögtön be, mert még rengeteg beszélnivalójuk akadt, kevés volt rá az út a falutól a hegyekig. A lánykák külön kis csoportba álltak és sugdolóztak, a fiúk kakaskodtak, és vitatkoztak az este nézett focimeccsen. Némelyik barlang előtt kis pad állt, rajta öregek pipáztak és nagyokat hallgattak, amint elnézegették az ifjúságot. Elmeditáltak a világ gyors folyásán. Minden elváltozott, bár az itteni élet nem sokat, de azért ide is beköltözött már a technika. Nem is oly rég még áram sem volt, most televízió, mobiltelefon, még a gyerekeknek is, nehogy elvesszenek az úton. A férfiak eljárnak dolgozni, ide turisták jönnek kíváncsiskodni. Némelyik megüresedett minden luxussal felszerelt barlanglakást ki is adják nekik, akik ezért a kis egzotikus nyaralásért busásan fizetnek.
Bíbor színbe változtatta a tájat a sivatagi hegyek mögé bújó hatalmas nap. Hirtelen lett este, minden elcsendesedett, az emberek behúzódtak a barlangjaik mélyére. Nézték a híreket, pörlekedtek a gyerekekkel, imádkoztak és várták a holnapot.
Egyik percről a másikra megszűnt a tv adás, egymást hívták a telefonjaikon, de némák voltak a vonalak. Furcsa földrengésre hasonlító remegést éreztek, felpattantak az ajtók, de azon nyomban be is húzták őket, mert kint borzalmasan forró szél süvített, mely felkapta a sivatag összes porát. Barlangjaik foglyai lettek. A félelem uralkodott el minden ajtó mögött. Soha nem látott borzalom tükröződött a szemükben. A hetedik napon elcsendesedett minden, de kint a forróság uralkodott, az égből tüzes kődarabok hulltak, mindent elborított a törmelék.
Egy hónap telt el a borzalom kitörése óta, de nem tudtak semmit sem, a falu elpusztult mindenestől, sem ember sem ház nem maradt, csak törmelék és búz. Az élelmük fogyott, reszkettek és imádkoztak. Az öregek közül sokan meghaltak, vagy megőrültek. A napot szürkeség takarta, azóta nem festette bíbor színűre a sivatagot. .Eltűntek az ég madarai, még a bogarak is elbújtak valahova, az állataik közül csak az a néhány kutya, vagy macska maradt életben, akik velük voltak azon szörnyű éjszakán a barlangok mélyén.
Egy év múlva már alig volt néhány élő ember a barlangokban, mert kilépni is féltek. Az emberek elváltoztak az éhségtől, volt, aki a halottait ette. Mindenki félt mindenkitől, és mindentől. Hűlni kezdett az idő, minden nappal hidegebb lett. Egy reggel havazásra ébredt az a maroknyi ember, aki még élt. Csak bámultak ki a résnyire nyitott ajtókon, soha életükben nem láttak még havat, csak a tévében. Már tudták, és érezték, hogy itt a vég, valami elpusztította a földön élőket, és nincs segítség, mert nincs már semmi, csak a lassú halál.
Benjamin a barlangjuk ajtajában állt és meredten bámult az ég felé. Fázósan összehúzta magán a kabátját és csendesen sírni kezdett. Rettenetes éhség marta gyomrát, de mára már elfogyott az utolsó morzsa élelme is. Csak vizet ihatott, az még volt a kutakban.
A mama és az összes szomszéd barlanglakó holtan fekszik a barlangok mélyén, ami most már örökre a koporsójuk lett. Soha senki nem fog imát mondani a sírjuknál, és nem fog felettük virág nyílni, mert a virágok is elpusztultak, mind egy szálig.
Benjámin csak állt az ajtóban és bámult felfelé, bár rég elhagyta a remény, hogy a sűrű szürkeségben meglátja a napot valaha. Nincs fény, nincs áram, nincs hír, csak halottak, és szürkeség mindenfelé. Napról napra hidegebb reggelekre ébredt, és hullott, csak hullott a hó
Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a nap, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy bolyongó kőszikla tragikus látogatása után.
Bíbor színbe változtatta a tájat a sivatagi hegyek mögé bújó hatalmas nap. Hirtelen lett este, minden elcsendesedett, az emberek behúzódtak a barlangjaik mélyére. Nézték a híreket, pörlekedtek a gyerekekkel, imádkoztak és várták a holnapot.
Egyik percről a másikra megszűnt a tv adás, egymást hívták a telefonjaikon, de némák voltak a vonalak. Furcsa földrengésre hasonlító remegést éreztek, felpattantak az ajtók, de azon nyomban be is húzták őket, mert kint borzalmasan forró szél süvített, mely felkapta a sivatag összes porát. Barlangjaik foglyai lettek. A félelem uralkodott el minden ajtó mögött. Soha nem látott borzalom tükröződött a szemükben. A hetedik napon elcsendesedett minden, de kint a forróság uralkodott, az égből tüzes kődarabok hulltak, mindent elborított a törmelék.
Egy hónap telt el a borzalom kitörése óta, de nem tudtak semmit sem, a falu elpusztult mindenestől, sem ember sem ház nem maradt, csak törmelék és búz. Az élelmük fogyott, reszkettek és imádkoztak. Az öregek közül sokan meghaltak, vagy megőrültek. A napot szürkeség takarta, azóta nem festette bíbor színűre a sivatagot. .Eltűntek az ég madarai, még a bogarak is elbújtak valahova, az állataik közül csak az a néhány kutya, vagy macska maradt életben, akik velük voltak azon szörnyű éjszakán a barlangok mélyén.
Egy év múlva már alig volt néhány élő ember a barlangokban, mert kilépni is féltek. Az emberek elváltoztak az éhségtől, volt, aki a halottait ette. Mindenki félt mindenkitől, és mindentől. Hűlni kezdett az idő, minden nappal hidegebb lett. Egy reggel havazásra ébredt az a maroknyi ember, aki még élt. Csak bámultak ki a résnyire nyitott ajtókon, soha életükben nem láttak még havat, csak a tévében. Már tudták, és érezték, hogy itt a vég, valami elpusztította a földön élőket, és nincs segítség, mert nincs már semmi, csak a lassú halál.
Benjamin a barlangjuk ajtajában állt és meredten bámult az ég felé. Fázósan összehúzta magán a kabátját és csendesen sírni kezdett. Rettenetes éhség marta gyomrát, de mára már elfogyott az utolsó morzsa élelme is. Csak vizet ihatott, az még volt a kutakban.
A mama és az összes szomszéd barlanglakó holtan fekszik a barlangok mélyén, ami most már örökre a koporsójuk lett. Soha senki nem fog imát mondani a sírjuknál, és nem fog felettük virág nyílni, mert a virágok is elpusztultak, mind egy szálig.
Benjámin csak állt az ajtóban és bámult felfelé, bár rég elhagyta a remény, hogy a sűrű szürkeségben meglátja a napot valaha. Nincs fény, nincs áram, nincs hír, csak halottak, és szürkeség mindenfelé. Napról napra hidegebb reggelekre ébredt, és hullott, csak hullott a hó
Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a nap, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy bolyongó kőszikla tragikus látogatása után.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése