Berkeley-monológ

Illúziód tavak kéklő mélye,
mit elnyelt az idő oly hangtalan.
Barbár bárdján a zománcos fénye
vakítja szemet – és bizonytalan

jövő, lét, szavak suttogó vágya,
a halál szele, mely egyszer jön el:
belebukni százszor az éjszakába,
s fonó kart kérni, mely tompán felel.

Havazik ismét – ezüst suttogás
mely körbefogja a tájat fesztelen:
kint lám minden csak kósza látomás,
mely szép napon eltűnik hirtelen.