Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2013. augusztus 28., szerda

Újjászületés

with 0 Comment


Magasba szárnyal
Majd alázuhan
Tolla aranyló
Fénytől ragyogó
Fájdalom égeti
Hamvaiból újjászületik

Kibotorkált a temető csendjébe, és padon megpihenve bámulta sírokat. Lába alatt vastag avartakaró, a bágyadt napsütésben egyre hullottak alá zizegve a falevelek. Csend volt, békés nyugalom. A levegőben kesernyés krizantém illat terjengett, és az ősz, semmihez nem hasonlítható szaga, a rothadó avaré.
Ide menekültem, a halál kertjébe megnyugodni, itt ülök a padon, a harminc évemmel, a romokban heverő házasságommal, és a méhemben egy rosszindulatú daganattal, pedig gyermeket reméltem. Itt áll a papíron fehéren feketén: cervikális karcinóma , CIN II.a . Borzalmas érzés, mintha rohadna az ember belseje. Gyermek helyett műtét, megszabadítanak minden reményemtől, és a halál Damoklész kardja még évekig ott fog lebegni a fejem felett.
Csak ült, gyűrögette kezében a leletet, és folytak a könnyei.  Néha jött valaki az úton, lopva rá lesett, zavartan tovább ment a dolgára.  Nézte a sírokat, a halottszállító kocsit, a sírok között járkálókat, és úgy érezte magát, mintha kővé dermedt volna, mázsás teher lett a teste, erőtlen volt a felemelkedéshez. Mikor az orvos biztatóan ecsetelte az elkövetkezendő tennivalókat, arcára kiült a félelem, nem tudott bízni, nem hitte szavait. Csak az járt az agyában, hogy meg fog halni, mikor még alig élt. Egyedül érezte magát a nagy bajával, ebben a zajos, nyüzsgő világban. Nézte a hatalmas gesztenyefákat, a kopaszodó ágain varjak károgtak.
Hirtelen észbe kapott, a telefonjára pillantva, sietve elindult, az élet minden baj ellenére megy tovább, gondolta. Rohant az iskolába, mindjárt kezdődik a történelem órája a hetedik a-ban. Nincs idő a siránkozásra.
Hirtelen ébredt fel az altatásból, olyan hirtelen, ahogy elaludt.  Tudatát tisztának érezte, tudta hol van, és, hogy mi történt az altatás után.  Anyja állt ágyánál és mosolygott, hálás volt, hogy az ő arcát pillantotta meg először. Jó érzéssel töltötte el. Jött az orvos, pulzusát hallgatta, megnyugtatta, és a további kezelésekről beszélt. Nem igazán érdekelte most, annak örült, hogy kivettek belőle minden rohadt részt, ami már úgysem volt jó semmire. Megszabadultam, gondolta, de hirtelen már ott is termett a kétkedés. Tényleg megszabadultam? Majd az idő eldönti, és az ajtóra bámult, jött a nővér a lázmérővel. Hányingere volt, szédült, fájt a hasa, és a háta. Oldalára fordult, és senkivel nem törődve bámulta az ablakot, sötétedett. December volt, közeledett a szeretet ünnepe. Nem várta, nem akart ünnepelni. Nem tud az ünnepelni, aki a halált féli, gondolta. Csak megkeserítek mindenkit körülöttem, az idén nem lesz karácsony nekem.
A rosszullétei állandósultak. A sugárkezelésektől gyötörte a hasmenés, majd a kemoterápiától a hányinger, a fizikai és lelki gyengeség. Megkopaszodott, és lefogyott. Soha életében nem volt még ilyen sovány és elesett. Hazaérve a kezelések után órákig feküdt és bámulta plafont, nem beszélgetett senkivel, még az anyjával sem, aki naponta jött, és finomabbnál finomabb ételeket hozott. Nem volt étvágya, de nem volt életkedve sem. A férje még vele volt, de csak kötelességtudatból. Mit szólnának az emberek, ha elhagyná a beteg feleségét. Csak éltek egymás mellett, de gondolataik külön utakon jártak. Tudta, ha vége lesz a minden kezelésnek, egy nap becsukja majd maga mögött az ajtót végleg.
Gyönyörű májusi nap volt, ragyogó napsütés, hársfavirágok bódították illatukkal a járókelőket, ezernyi virág pompázott a kertekben, parkokban, a kerítésekre virágzó futórózsák omlottak, az élet csodaszép, hirdették. Egyedül volt. Elhagyták. Becsukta az ajtót, kikapcsolta a telefont, lehúzta redőnyt, és csak ült, és folytak a könnyei. Siratta az éveket, a meg nem valósult reményeit, a szomorú gyermektelen, örömtelennek hitt jövőjét. A keserűség, a reménytelenség letaglózták, nincs kiút. Itt bőgök harminc évesen, kopaszon, csonttá fogyva, jövőtlenül. Estére elapadtak a könnyei, megmosta az arcát, és felhúzta a redőnyöket, sötét volt, csak a csillagok pislogtak.
Reggel korán ébredt, kiment az újságért, megfőzte a teáját, bekapott néhány kekszet, bevette az orvosságait, és a teát szürcsölgetve unottan átlapozta az újságot, de a keze a hirtelen megállt a lapozásban, mert a szeme megakadt a következő híren:  „A dévai Szent Ferenc Alapítvány augusztus 1. és 3. között tusnádfürdői házába vár minden érdeklődőt, aki szeretne munkájukkal, életükkel megismerkedni.”
Elmegyek! Abban a szent pillanatban megszületett benne az elhatározás, hogy ott fogja folytatni az életét, ahol szükség van rá. A gyerekeknek őrá, és neki pedig, gyermekei lesznek, akiket taníthat, nevelhet, szerethet. Ujjongó boldogságot érzett, mint aki újjászületett. Milyen furcsa az élet, egy ilyen kicsi, semmitmondó hír, lesz a megváltója, az élete ígérete, a jövője. Tegnap este még halott volt, szerencsétlen nyomorult asszony, ma,  e hír hallatán feltámadt benne az életösztön és, mint a főnixmadár, ki hamvaiból újjáéledt, úgy jött vissza belé az életkedv, a remény, hogy lehet értelme az életének.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.