2013. szeptember 22., vasárnap

Az álom

with 0 Comment


- Hova jutottunk? – Idegen ez a táj. – Induljunk tovább kisfiam!
- Nehezek a bőröndök anyu. – Nem bírom egyedül!
- Várj itt!  - Veszek jegyet.
A jegypénztár üres, ablaka zárva, a váró kihalt. Menekülünk valahonnan. Furcsa, ismeretlen vidékre kerültünk, félek. Vonatok állnak a síneken, de fogalmam sincs, hogy merre mennek. Urrá lesz rajtam a rémület, nincs ember, sem utas, ki válaszolna ijedt kérdéseimre.
- Merre indul? Miféle állomás ez?
Visszatekintek mögém, az állomásépületek sorára, lehangoló a látvány. Kopott szürke épületek, omladozó vakolat, sehol egy virág. Kitört ablakok, minden elhagyatott. Nem járnak utasok. A nap a felhők mögött, mi a fenét keresünk mi itt? El innen, mindegy melyik vonattal, csak el innen! Odavonszoljuk bőröndjeinket a vonathoz, de mire az ajtót kinyitnánk, elindul. Megyünk a következőhöz, még a kilincshez sem érünk, megy. Sínpárról sínpárra botladozunk, de minden induló vonat elindult mielőtt a lépcsőjére ért volna talpunk. A kétségbeesés gombócot gyúr a torkomba, sírni kéne, de nem lehet, a gyerek arcán ül a félelem.
Az épületek végén embert látok eltűnni egy nehéz vasajtó mögött. Reménykedek, ott van valaki. Talán felel, talán segít!
- Gyere kisfiam!
Ormótlan bőröndjeinket szívesen elhagynám, de úgy érzem, ezekben van mindenünk, minden fontos tárgyunk. Hirtelen ráébredek a valóságra, mi otthontalanok vagyunk. Fájdalmas érzés a felismerés. Magamhoz szorítom a gyereket, motyogok valamit, de a sírásra görbülő szája tudatja velem, a vigasztalás hiába, azt érzi, amit én. A világ, amelyben eddig éltünk, elhagyott minket. Menekülni kellene innen, de már nem lehet, akadályok mindenfelé, bármerre fordulunk.
- Gyere már kisfiam!
Nagy nehezen, elcihelődtünk az állomásépületek végébe, és lerogytam a rozsdás vaslépcső aljára.
- Menj kisfiam, és kérdezd meg bent, hogy miképp lehet felszállni az induló vonatokra.
Ültem a bőröndökön és vártam. Vártam és vártam. Az ember egész életében, folyton vár valamire. Gyermekként, hogy felnőtt legyen, felnőttként pedig ezer másra, de egy biztos, mindig valamire. Sorsdöntő eseményre, mely reményteljes jövőt ígér. Néha csak egy kis enyhe szellőre, szép tavaszi napsütésre. Gyermekként a karácsonyi éj adta csodára, egy jobb osztályzatra. Ifjan, téblábolva várunk egy kedves arc mosolyára. Várandósan a boldog születésre és most a fiamra, aki nem akar előkeveredni, úgy elment, mint a vonatok, nem akart visszatérni.
Nyílt az ajtó csikordulva, emberek jöttek mentek némán, mosolytalan, csak a fiam nem akar jönni. Néztem az ajtót türelmetlenül, hátha végre ő lép ki rajta, de hiába vártam. Már alkonyodott. Ahányszor nyílt az ajtó megörültem, de csalódnom kellett, mert minden alkalommal csak egy idegen lépett ki rajta. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, az a fajta, amit mindenki érzett már, ha valami nagy baj történt, de nincs segítség, ha már minden erőfeszítés hiábavaló. Holmimat hátrahagyva felugrottam és feltéptem a mocskos ajtót. Bent hangos zene szólt, a sűrű füstben sok ember álldogált pohárral a kezében, rohangáltam közöttük és kérdezgettem őket, hogy láttak e itt egy szőke tíz év körüli kisfiút, Nem válaszoltak, csak megrázták a fejüket. A füstös, félhomályos ivóba, a sok félelmetes idegen között a hangzavarban riadtan futkároztam, de nem találtam a fiamat Az emberek itták az italukat és nem néztek rám, csak hallgatták a recsegve ordító furcsa zenét. Kirohantam, kétségbeesve, zavarodottan futottam mindenfelé a gyereket keresve, de senki nem látta. Csomagjainkat elhagytam, szaladtam a kietlen vidéken, elhagyatott romos házak között, magas partokon, át a sínrengetegen, egy lepusztult hídon átkúsztam, alattam a tátongott a mélység. Zokogva leültem a híd lábához, körülöttem pusztaság. Nem tudom leírni szavakkal mi ment bennem végbe ekkor e néhány percben. Minden forogni kezdett körülöttem, félelmet és mérhetetlen fájdalmat, kétségbeesést érezve, hirtelen egy szakadék tátongott előttem, és én tehetetlenül, az egyensúlyt elvesztve lezuhantam a mélybe.
Hatalmas rúgással jöttem ki a szörnyű álomból a reggeli valóságba, egy nagy, és nehéz nap kezdetére, mert azon napon ültük meg a fiam lakodalmát.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.