SERCEGŐ GYERTYÁK
Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Cipőorra előtt hömpölygött a nagy víz, már régen elsodródott az a dinnyehéj…
Minden - észrevétlenül sustorogva, a könnyed örvényben elmerül, megszámlálhatatlan elmúlt élet sápadt arcai vibrálnak a habok között,
homályos tekintetük keresték az övéit, amiben még volt némi fény. ,
Még igen. Már nem lehet hátra sok, csukott szemekkel, érezte a víz sodrását, hűvös közönyét, miért is érdekelné bárkinek az elmúlt élete, aminek folyása állandó veszteséggel, és lemondással jár, ahogy múlik.
Persze ő is kreált tündérmeséket, hiteket, és egyéb mankókat, de ezek idővel kiszürkültek, elkorhadtak, és nem maradt más, mint a tények, azok pedig könyörtelenül színtelenek, és hidegek.
Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Két könyöke térdein pihent, arcát tenyerébe hajtva, gondolatban végigbarangolta elmúlt éveit.
Hosszú séta volt, tele emlékekkel, hangokkal, szagokkal és illatokkal.
Már évek óta, mint kívülálló szemlélődött a világban, egyre több dolgot nem értett, vagy ha igen, nem tudott velük egyetérteni.
Ez már egy másikvilág- mondogatta magának, az emberek, szokások, még az épületek is mások, mint amit ő megszokott.
Csak hallgatta a nagy víz monoton énekét, hallotta a habokból suttogó emlékek hangjait, hívó szavuk békébe ringatta fáradt lelkét.
Lassan szürkült a késő délután. A lenyugvó nap meleg fényei már alacsony szögből simították végig a hömpölygő vizet.
Aranyló színekben pompázott a folyó.
Az éjszaka bársony léptekkel ért a partra.
Leheletétől eltűnt a víz, egyre láthatatlanabbá váltak az üres lépcsők.
Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Cipőorra előtt hömpölygött a nagy víz, már régen elsodródott az a dinnyehéj…
Minden - észrevétlenül sustorogva, a könnyed örvényben elmerül, megszámlálhatatlan elmúlt élet sápadt arcai vibrálnak a habok között,
homályos tekintetük keresték az övéit, amiben még volt némi fény. ,
Még igen. Már nem lehet hátra sok, csukott szemekkel, érezte a víz sodrását, hűvös közönyét, miért is érdekelné bárkinek az elmúlt élete, aminek folyása állandó veszteséggel, és lemondással jár, ahogy múlik.
Persze ő is kreált tündérmeséket, hiteket, és egyéb mankókat, de ezek idővel kiszürkültek, elkorhadtak, és nem maradt más, mint a tények, azok pedig könyörtelenül színtelenek, és hidegek.
Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Két könyöke térdein pihent, arcát tenyerébe hajtva, gondolatban végigbarangolta elmúlt éveit.
Hosszú séta volt, tele emlékekkel, hangokkal, szagokkal és illatokkal.
Már évek óta, mint kívülálló szemlélődött a világban, egyre több dolgot nem értett, vagy ha igen, nem tudott velük egyetérteni.
Ez már egy másikvilág- mondogatta magának, az emberek, szokások, még az épületek is mások, mint amit ő megszokott.
Csak hallgatta a nagy víz monoton énekét, hallotta a habokból suttogó emlékek hangjait, hívó szavuk békébe ringatta fáradt lelkét.
Lassan szürkült a késő délután. A lenyugvó nap meleg fényei már alacsony szögből simították végig a hömpölygő vizet.
Aranyló színekben pompázott a folyó.
Az éjszaka bársony léptekkel ért a partra.
Leheletétől eltűnt a víz, egyre láthatatlanabbá váltak az üres lépcsők.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése