Pilleszárnyon

Ma még a magasba emellek,
de holnap...
holnap már úgy ejtelek el,
mint október végi ködbe tévedt pillangó
ónos szárnyait a nyarat sirató, lakkos reggelek szürkeségének.
Evezni, könnyű képzetek végtelen öblei felé.
Zúzmarás álmok üres zsebeibe varrlak
s hiába raksz vágyban fogant tűzet
ha fázok sem vagyok emberibb
sem benned, sem magamban,
mert fércelt ösztönök tanítnak szeretni,
zsoldos ölelést vonyít a testem
és szívnek két lüktetése közt
pilleszárnyon ereszkedik le hozzám
kavicsropogtató, nagy csendnek undora.
Szép vagy,
fényes hajadon csillanó mindenség
szikráit lopják szemeid
s a valótlan való selymeit fonja
reszkető, két ajkad,
mely annyit hullajtotta rám
hűségnek mérgezett nyilait,
hogy most, mikor magasba emellek
csak a forratlan hegek égő ritmusán
táncoló izmok szakadnak
vibráló porcok rest kövezetén
s csak az elme tudja vezetni a kezet,
mikor fehér papíros szüzességét szántom
tintás ekék nehezével
s belevetem gondosan a szerelem csírátlan betűit
Neked,
hogy harmatos sziromlevele billegjen
fénytelen éjszakák mosolygós percein,
mikor vasárnapi misék vasalt inge tapad
megfáradt ölemre,
s már nem én emellek magasra Kedves.

Mészáros László
Berkesz, 2013. 10. 10