Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2013. november 13., szerda

Pusztulás idején

with 0 Comment



Dag és Norman sietve terelte az állatokat a barlangistállóba, hamar sötétedett, már kora őszre járt az idő. Bent már várták őket a fejők, a kolónia két csinos nőtagja. A tehenek is várták már ezt a pillanatot, feszült a sok tejtől a tőgyük. Mire a kecskéket és a birkákat sikerült a helyükre hajtani, a két asszony végzett is az öt tehén fejésével. A fejőgépeket vitték a mosóba. Dag a nagy tejeskannát beállította a hűtőkamrába. Norman még egyszer megnézte a disznók zárját, mert múltkor nyitva maradt. Lekapcsolták a világítást, Dag bezárta a hatalmas ajtót, és beriasztott. Szükség volt a riasztó felszerelésére, mert kétszer is betörtek az itteni őslakók, két disznót még a barlangban szúrták le és úgy vitték el azokat. Dag tisztában volt vele, hogy éheznek, de az igyekezet szikrája sem volt bennük, hogy a sorsukon változtassanak. Ennek, az orosz ember mindenbe beletörődő természete az oka, mondta Jan, a kolónia vezetője.
Csendesen baktattak a lakóbarlangok felé, megnyugodva hallgatták a süvöltő szelet, és a szélkerekek surrogó hangját, mert ez energiát jelentett, fényt és meleget. Apa és fia leült az ebédlőasztalhoz és várták, hogy Krisztin hozza a gőzölgő fazekat. Miután Dag felesége is az asztalhoz ült, mindhárman keresztet vetettek és Norman elmondta az áldást, majd mohón falni kezdtek. Ma ez volt az első meleg étel a gyomrukban. A pásztorkodáskor mindig csak egy kis cipót, és sajtot vittek magukkal. A vízre nem volt gondjuk, az állatok is és ők is a tóból ittak, rendkívül tiszta volt ez a víz.
- Holnap nem dolgozunk fiam, kimegyünk a Bajkál-tóra horgászni. Mindenki örülne egy kis sült halnak már. Na, menjünk kisfiam egy kicsit tanulni, mert mindjárt este lesz.
- Nem hagyhatnánk holnapra apu?
- Nem lehet, csak egy félórát matekozunk, azután játszhatsz.
Másnap ragyogó napsütésre virradtak, Norman rohant reggelizni. Apja és anyja már az asztalnál ült, és nagyon elmerülten beszélgettek, Normanra vártak.  Ima után kényelmesen megreggeliztek, vajas kenyeret tejjel, és egy kis füstölt húst. Összepakolták a horgászbotokat, Krisztin egy kis cipót tett sajttal a hátizsákba, majd Dag a vállára téve a merítőhálót elindult a nagy tó felé. Norman még visszarohant egy vödörért.
- Remélem tele lesz az a vödör? – kiáltott utána az anyja.
Másfél kilométer gyaloglás után értek le a partra, gyorsan kipakoltak, bedobták a horgokat, és kényelmesen elhelyezkedtek a csöpp kis horgászszékeken. Norman nagyon szeretett itt pecázni az apjával, egész nap beszélgettek, néha tüzet gyújtottak, hogy megmelegedjenek.
- Miért hordasz fegyvert apa? Ezek az őslakók, soha nem ölnek meg senkit, csak az állatokat.
- Nem lehet azt tudni fiam, és mostanában már többen láttak errefelé idegeneket, főleg kínaiakat, kószálni. Nem tudhatjuk, milyen szándékaik vannak.
- A fegyvereket is abból a távoli országból hoztátok?
- Igen. Amikor 2199-ben elmenekültünk Norvégia területéről mi, öt fiatal házaspár, szükségünk volt a fegyverekre, mert ide a távoli Bajkál-tó vidékére értékekkel megrakott terepjáróinkkal jöttünk, nem tudhattuk mi vár ránk a hetekig tartó úton. Oroszország nem volt biztonságos, sok útonállóval találkoztunk, jól jött a fegyver. Háború dúlt Európában, és a tapasztalataink alapján, minden okunk megvolt a félelemre.  A mi családunk hajdan, 2115 előtt Európa közepén élt, de akkor kitört az éhezők háborúja Viktória ükanyád, fiával, a te Norman dédapáddal, északra menekült. Ott még nem tombolt a nagy hőség, kellemesebb volt az időjárás. Ám a háború oda is eljutott, addig példás rendet eluralta a káosz és félelem. Ekkor határoztuk el, mi öt jó barát és munkatárs, hogy feleségeinkkel együtt nekivágunk az ismeretlennek, keresünk egy olyan élhető vidéket, ahol még nyugalom van. Jannal jártunk előtte itt a Bajkál-tó környékén, még a békésebb időkben, elhatároztuk, hogy itt telepedünk le, és egy kolóniát alapítunk. A gyerekek mind itt születtek már. Ezek a fegyverek az óta velünk vannak, és bizony volt alkalom, amikor használtuk is őket.
- Miért lakunk barlangokban? Miért nem építettetek olyan faházakat, mint amilyeneket Polovinnája faluban láttam.
- Biztonságosabbak, te is átéltél már itt hatalmas viharokat, jégesőket. Megvédeni is könnyebb. Soha nem tudni mi jön még. Nagyon sokan menekülnek délebbről ide, főleg a kínaiak.
- Miért nem mentek vadászni, hisz van fegyveretek? Lehet, hogy a hegyeken túl még vannak vadállatok.
- Nincsenek kisfiam, az állatok és növények többsége pusztulóban van az egész világon. Egyszer, nagyon-nagyon régen azt mondta egy híres tudós, hogyha a méhek kipusztulnak, azt az emberiség csak négy évvel éli túl.
- Mik azok a méhek?
- Kis fullánkos repülő bogarak voltak, ők porozták be a növények virágait, és a nektárjukból mézet készítettek, amit az emberek nagyon szerettek. Majd egy alkalommal meg is mutatom a könyvekben. Láthatod a jóslat nem lett igaz, mert a méhek már száz éve nincsenek, és mi itt vagyunk, de az igaz, hogy ha ilyen ütemben pusztulnak ki a fajok, egyszer mi ránk kerül a sor.
- Tudom, hogy milyen állatok pusztultak ki. Nincs már jegesmedve és sok medveféle, csak néhol található meg valamelyik állatkertben. Nem élnek szabadon már majmok. Farkasok, teknősök, sokféle bogár és növény tűnt el örökre. Kihaltak a brazíliai indiánok, sok népcsoport eltűnt, beolvadtak a nagy nemzetekbe. Itt élt a világ legnagyobb tigrise, a szibériai tigris. Vajon találni még valahol?
- Nem tudom, de errefelé már nem él egy sem. Az utolsó, egy megszelídített tigris, egy itteni őslakosnál úgy élt, mint egy király, mindenki kényeztette. Az öreg halász mesélte, akivel néha itt találkozunk, azzal az öreg, ütött-kopott kis hajóval halászik a tavon.
Igaz e, vagy nem, nem tudom.  Van ennek vagy ötven éve, az öreg orosz, kint vadászgatott a rengetegben, amikor furcsa hang ütötte meg a fülét, egy szikla mögül. Oda óvatoskodott, és egy kis tigriskölyök fújt rá nagy mérgesen. Az öreg megrettent, és remegő lábakkal nézett körbe. Nincs veszedelmesebb állat egy kölykét féltő anyatigrisnél, de csend volt a környéken, és a kicsin látszott, hogy nagyon éhes. Az esze azt súgta, hogy sebesen hagyja el a sziklát. Így is tett, de amikor a futástól kimerülten megállt, mögötte ott volt a kicsi tigris és tovább sírt.
Hazai irányba fordult és elindult, az állat követte. Egy alkalommal megállt, és a zsákjából elővett egy darab füstölt halat, odadobta neki. A tigriskölyök mohón befalta, a Bajkál-tóhoz érve megitatta, és így értek haza ketten. Attól kezdve mindennap felállította nyúlcsapdákat, és a tigrisgyerek gyorsan nőt. Kutyaként viselkedett, egész nap a faház ajtaja előtt hevert, ha valaki jött felállt és elállta a bejáratot. Vadászni nem járt, mert nem tanulta meg, és a gazdája gondoskodott az élelméről. Halat evett és nyulat. Hatalmas állat lett belőle, de nagyon szelíd. Néha elcsavargott, valószínű társat keresett, de azt nem találhatott, mert ő volt az utolsó tigris. Az emberek az óta sem láttak tigrist. Amikor megöregedett, egy éjszaka elment a rengetegbe meghalni, soha nem találta meg a gazdája.
Apa és fia elköltötték az ebédjüket, összeszedelődzködtek, és egy teli vödör hallal elindultak hazafelé.. Norman egész úton csak a történeten gondolkodott. Nagyon szeretett volna egy kis állatot, ami csak az övé. Apja egyszer megígérte, hogy hoznak egy kis kutyát, de az ebek itt hamar elvadultak és falkába verődve irtották a nyulakat. A nyúl fontos volt az őslakóknak, nem tűrték a kutyákat. Az nem lehet, hogy minden állat kipusztuljon, akkor mi lesz velünk, emberekkel? –gondolta.





0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.