HENRIK TITKOS NAPLÓJA, ÉS SZÓRVÁNYFELJEGYZÉSEI 2.rész

Február 9. 10 óra.

A tárgyilagosság és a jól követhetőség kedvéért és érdekében, csak és kizárólag racionális és kőkemény kell, hogy maradjak, mert ellenkező esetben értelmetlenné válhat elbeszélésem, ami igen rosszul érintene, mivel minden erőfeszítésem arra irányul, hogy olyan világos és értelmes legyek, hogy na.
Tehát: Este 11 óra is elmúlhatott, mikor a falióra leesett a falról, és a kis egyajtós szekrény ajtaja ismételten kivágódott és elkezdett fújni belőle az a megmagyarázhatatlan dögszag.
Én, már okulva az előző éjszaka tanulságaiból, arcom elé kapva a virágvázát, vadul hadonászni kezdtem karjaimmal, mert eszembe jutott, Berta mindig azt mondta, nem szabad az embernek szabadon hagyni tekintetét válságos pillanatokban, mert az veszélyes lehet, és a veszélyhelyzetek alkalmával jobb, ha az ember kellően akklimatizálódik a perc pillanataival.
Jut eszembe...hazafelé jövet- gondolván a gonosz egyajtós szekrényre- úgy hallottam, megszólítok egy vízparti követ. Az volt a benyomásom, Berta hülyéskedik velem, és pszichológiailag ki akar készíteni, bár több ízben kértem már rá, velem ne szórakozzon, mert nem szeretem a dögszagú humorát. De mikor megszűnt a szekrényből kibotorkáló szag, jött a halk zúgás.
Olyan zsongásszerű zeneféle, és sarkig kicsapódott az ablak, én súlytalanná váltam és kilebegtem a tárt ablakon, közben úgy csattogtak az ablakszárnyak, mint a Rózsakeresztes kriptájának zárókövei.
Az esti szellő vadul simogatta egész testemet, sokszorosan átölelt láthatatlan- bársonyos kezeivel, csak az volt kicsit szokatlan, hogy simogatásai nyomán véres csíkok- olyan sávfélék- maradtak a testemen. De sajnos nincsenek tanúim, ezért kérem, fogadják el egyszemélyes bejelentésemet, mert mikor délutánonként a társalgóban jön a drága VIII. Henrik, és hajánál fogva viszi Boleyn Anna levágott fejét, olyan kecses és olyan mosolygós tánclépésekkel tűnik el a konyha falában, hogy tüneményes lényének egész nap kellemes hatása alatt vagyok.
De vissza a repüléshez...a furcsa simogatások közepette is csodálatos a lebegés élménye, és a házak, meg a kert olyan különös, olyan békés és varázslatos, hogy szinte könnyezni kezd a szívem. De a lebegés végén, amit úgy érzek meg, hogy lassulni, majd nehezedni kezd a testem, finoman visszaereszkedem a párkányra, aztán be is lépek az ablakon, de olyankor már a szekrényajtó csukva van, és sem szag, sem zúgás nem jön sehonnan.