Lali gazdára talál
Meleg, esős tavaszi nap volt,amikor megszülettünk, én és a másik két testvérem. Olyanok voltunk, mint az ikrek. Mindannyian egyformák, vörösnek nem mondható színnel, nagy sárga szemekkel, apró barnás csíkokkal a testünkön. A három kandúr. Anyánk kedves teremtés volt, tőle örököltük adottságainkat, csak egy hibája akadt: egy szeme volt. A másikat elvesztette,amikor egy hatalmas kutyától minket védett, de ettől függetlenül ő volt a világ leges-legszebb anyukája. Egy panelház első emeletén éltünk, kertünk is volt, ahol nap, mint nap pillangókat kergettünk és bújócskát játszottunk a rózsabokrok között. Murcsik volt a legidősebb testvérem, ő nőtt a legnagyobbra, a gazdánk csak így tudott különbséget tenni köztünk, hogy ő egy picit nagyobb volt. Én voltam a második, mindig különlegesnek tartottam magam, hármunk közül csak én születtem fehér csizmákkal a hátsó lábaimon. Kirill volt a legkisebb öcsém, mindig félénk és visszahúzódó volt, de nem kellett félteni, ha bunyóra támadt kedvünk. Ő tudott a legmagasabbra mászni a fán, csak félt lejönni. így éltük napjainkat, amíg a harmadik emeletre nem költözött az új lakó...
Éppen a kedvenc fám ágán ültem, amikor egy szimpatikus lány kijött az erkélyre. Emlékszem nagyon meleg volt, talán augusztus. Hosszasan néztük egymást. Láttam a szemében a csillogást, amikor rám mosolygott éreztem, hogy én is boldog vagyok. Nagyot nyújtóztam az ágon gondoltam, megmutatom neki, milyen csinos vagyok és persze a fehér csizmáimat. Murcsik és Kirill jót nevettek rajtam, de ők nem érezték azt, amit én. Mennem kellett, anya hívott, de azután minden nap találkoztam a barnahajúval. Szerettem volna, ha megsimogat, ölbe vesz és szeretget, de féltem is. Anya mindig azt tanította, hogy ne álljunk szóba idegenekkel, de ennyi idő után már úgy éreztem, hogy ő nem idegen, ő a barátom.
Egy napon megint a fához siettem. Felmásztam az ágra és vártam. Vártam, hogy jöjjön. Nem jött. Nem volt ott. Talán kicsit később jön, várok még egy kicsit, már sötétedett, de még mindig nem láttam. Szomorúan indultam haza. Elkeseredtem, azt éreztem, hogy elhagyott, hogy a barnahajú már nem szeret. Nehéz léptekkel másztam fel a létrán, kullogtam az öreg gazdihoz, aki nem igazán szeretett, hirtelen furcsa zajt hallottam. Az öreg valakivel beszélt. Ez érdekes, hiszen a vén boszorkányhoz senki sem szokott jönni. Hallgatózni kezdtem.
- Csak azt viheti el,amelyik magától megy Önhöz!
Úr Isten! Most mi lesz? El akarnak minket vinni?
- De én azt szeretném, amelyiknek nagy sárga szeme van és csizmája!
Ezek rólam beszélnek! De ez a bájos hang, ilyen hanggal nem lehet senki sem gonosz! Fel kell állnom az ablakpárkányra, hogy lássam ki az.
Ez Ő! Ez Ő! Ez a barnahajú! Mégsem felejtett el! Mégis szeret!
Veszettül kaparni kezdtem az ablaküveget. Engedj be öreg kérlek! Hiszen ő az, eljött értem!
Az öreg kinyitotta az ablakot. Egyetlen ugrással a barnahajú ölében találtam magam, s olyan hangos dorombolásba kezdtem, ahogyan a torkomon kifért. A boldogság betelítette a lelkem, éreztem, ahogyan az összes pillangó, amit eddig megettem újra szárnyra kap a gyomromban. Megölelt, simogatott, még puszit is kaptam.
- Honnan ismeri magát a macska? - kérdezte az öreg.
- Mióta ide költöztünk, minden nap a fán ült és szemezgettünk, éreztem, hogy nekem küldte őt a sors.
Hát igen, én is éreztem.
- Na figyeljen ide! Ha nem jól viselkedik, hozza vissza!
Micsoda? Hogy engem? Nem, én akkor is vele maradok!
- Dehogy hozom! Ő nem tud rosszat tenni, tessék megnézni a szemét!
- Dehogyisnem! Ő a legrosszabb! A hadvezér! - ebben kicsit igaza volt az öregnek - Biztos nem akarja a kicsit elvinni?
A körmöm a ruhájába eresztettem, nehogy letegyen. Könnyes szemmel néztem rá. Ne tegyél le! Kérlek! Könyörgöm! Én nagyon szeretlek és ígérem nem leszek rossz!
- Biztos. Ő az enyém.
- Akkor vigye, csak fizesse ki!
Hallottam még, ahogyan az érmék csörrentek, de a boldogság rózsaszín ködjétől nem láttam semmit. Csak az illatát éreztem és örültem, hogy végre a Barnahajú karjában lehetek....
Meleg, esős tavaszi nap volt,amikor megszülettünk, én és a másik két testvérem. Olyanok voltunk, mint az ikrek. Mindannyian egyformák, vörösnek nem mondható színnel, nagy sárga szemekkel, apró barnás csíkokkal a testünkön. A három kandúr. Anyánk kedves teremtés volt, tőle örököltük adottságainkat, csak egy hibája akadt: egy szeme volt. A másikat elvesztette,amikor egy hatalmas kutyától minket védett, de ettől függetlenül ő volt a világ leges-legszebb anyukája. Egy panelház első emeletén éltünk, kertünk is volt, ahol nap, mint nap pillangókat kergettünk és bújócskát játszottunk a rózsabokrok között. Murcsik volt a legidősebb testvérem, ő nőtt a legnagyobbra, a gazdánk csak így tudott különbséget tenni köztünk, hogy ő egy picit nagyobb volt. Én voltam a második, mindig különlegesnek tartottam magam, hármunk közül csak én születtem fehér csizmákkal a hátsó lábaimon. Kirill volt a legkisebb öcsém, mindig félénk és visszahúzódó volt, de nem kellett félteni, ha bunyóra támadt kedvünk. Ő tudott a legmagasabbra mászni a fán, csak félt lejönni. így éltük napjainkat, amíg a harmadik emeletre nem költözött az új lakó...
Éppen a kedvenc fám ágán ültem, amikor egy szimpatikus lány kijött az erkélyre. Emlékszem nagyon meleg volt, talán augusztus. Hosszasan néztük egymást. Láttam a szemében a csillogást, amikor rám mosolygott éreztem, hogy én is boldog vagyok. Nagyot nyújtóztam az ágon gondoltam, megmutatom neki, milyen csinos vagyok és persze a fehér csizmáimat. Murcsik és Kirill jót nevettek rajtam, de ők nem érezték azt, amit én. Mennem kellett, anya hívott, de azután minden nap találkoztam a barnahajúval. Szerettem volna, ha megsimogat, ölbe vesz és szeretget, de féltem is. Anya mindig azt tanította, hogy ne álljunk szóba idegenekkel, de ennyi idő után már úgy éreztem, hogy ő nem idegen, ő a barátom.
Egy napon megint a fához siettem. Felmásztam az ágra és vártam. Vártam, hogy jöjjön. Nem jött. Nem volt ott. Talán kicsit később jön, várok még egy kicsit, már sötétedett, de még mindig nem láttam. Szomorúan indultam haza. Elkeseredtem, azt éreztem, hogy elhagyott, hogy a barnahajú már nem szeret. Nehéz léptekkel másztam fel a létrán, kullogtam az öreg gazdihoz, aki nem igazán szeretett, hirtelen furcsa zajt hallottam. Az öreg valakivel beszélt. Ez érdekes, hiszen a vén boszorkányhoz senki sem szokott jönni. Hallgatózni kezdtem.
- Csak azt viheti el,amelyik magától megy Önhöz!
Úr Isten! Most mi lesz? El akarnak minket vinni?
- De én azt szeretném, amelyiknek nagy sárga szeme van és csizmája!
Ezek rólam beszélnek! De ez a bájos hang, ilyen hanggal nem lehet senki sem gonosz! Fel kell állnom az ablakpárkányra, hogy lássam ki az.
Ez Ő! Ez Ő! Ez a barnahajú! Mégsem felejtett el! Mégis szeret!
Veszettül kaparni kezdtem az ablaküveget. Engedj be öreg kérlek! Hiszen ő az, eljött értem!
Az öreg kinyitotta az ablakot. Egyetlen ugrással a barnahajú ölében találtam magam, s olyan hangos dorombolásba kezdtem, ahogyan a torkomon kifért. A boldogság betelítette a lelkem, éreztem, ahogyan az összes pillangó, amit eddig megettem újra szárnyra kap a gyomromban. Megölelt, simogatott, még puszit is kaptam.
- Honnan ismeri magát a macska? - kérdezte az öreg.
- Mióta ide költöztünk, minden nap a fán ült és szemezgettünk, éreztem, hogy nekem küldte őt a sors.
Hát igen, én is éreztem.
- Na figyeljen ide! Ha nem jól viselkedik, hozza vissza!
Micsoda? Hogy engem? Nem, én akkor is vele maradok!
- Dehogy hozom! Ő nem tud rosszat tenni, tessék megnézni a szemét!
- Dehogyisnem! Ő a legrosszabb! A hadvezér! - ebben kicsit igaza volt az öregnek - Biztos nem akarja a kicsit elvinni?
A körmöm a ruhájába eresztettem, nehogy letegyen. Könnyes szemmel néztem rá. Ne tegyél le! Kérlek! Könyörgöm! Én nagyon szeretlek és ígérem nem leszek rossz!
- Biztos. Ő az enyém.
- Akkor vigye, csak fizesse ki!
Hallottam még, ahogyan az érmék csörrentek, de a boldogság rózsaszín ködjétől nem láttam semmit. Csak az illatát éreztem és örültem, hogy végre a Barnahajú karjában lehetek....
- folyt. köv.-
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése