Mumusok

Nóra órája hangosan ketyeg az éjsötéttől övezett buszmegállóban. Ujjait a fehéren csillanó számlapra fekteti, de a másodpercek hangja szúró érzéssé válnak a bőrén. Még figyel rájuk.
A busz már továbbhajtott, de ő még az utcalámpa fényének védelmében áll. Pillantása a menetrendet fürkészi: alig éri meg hazamennie, leülhetne és megvárhatná a járatot, ami visszaviszi a munkahelyére. De hirtelen tudata átfutja a másnap teendőinek listáját, majd leltárt készít a mai napról, és biztos benne, hogy valamit elfelejtett. Karjait fáradtan leengedi, és egy feszülten visszatartott lélegzet súlya alatt a táskájába nyúl. Rutinos mozdulattal előhúzza a határidőnaplóját, felnyitja a mai napnál, és újra végigsiklik a teleírt órákon, egészen eddig a percig. Ha nem látná, hogy mindent teljesített, akkor is érezné: a remegő lábaiban, melyek csak azért tartják még, hogy eljussanak a megérdemelt pihenésig. Nóra ekkor szívja be újra a hűvös levegőt, és lapoz a holnapba. Ha újra tervezi az új ügyeket, talán egy órával korábban haza érhet majd…
Visszacsúsztatja hát a naplót, és feltekint a szemközti házakra. A lakások némelyikében még dereng egy kevés fény. Az egyik ablak villódzó kék négyszöge túl nagy aktivitásról árulkodik. Nóra ismeri azt a lakást, az egyik testvére lakik ott, így tudja, hogy újabb jegyzet készül majd: beszélni Gergővel, megint sokat éjszakázik. Nóra a zsebébe nyúl, a tollát szorongatja, tudata a naplót lapozza, hogy helyet keressen az aktuálissá vált beszélgetésnek. Közben a fiatal férfi ablakát nézi, mintha csupán ez elegendő lenne. És talán az is, mert a villódzás abba marad.
- Gyerünk, Roli. Húzd el a függönyt! Ha elfelejted, újra… - suttogja Nóra, de öccse ekkor feltűnik a szétrántott függönyön túl. Alakját elmossák az ablak tükröződései, de Nóra felismeri a mozdulatot, mellyel Roli haza parancsolja… Így nem vár tovább. Kilép a fehér fénygyűrű szélére és átsiet az úton. Szorosabbra húzza kabátja övét, és megszaporázza lépteit.
A sarkon fáktól sötétlő játszótér áll. A levelek zúgnak, ágak koccannak a csendben, és ettől a sötétet mélyítő árnyak megmozdulnak. Nóra látja őket a lába körül, követik őt, míg el nem ér egy újabb fénygyűrűt. Felnéz a közeledő háztömbjükre, melynek ablakai feketék, csak itt-ott dereng a színes fény reménye. Nóra ezekbe kapaszkodik, bízik az erejükben, csak ezért fordul meg. Visszanéz a hinták, mászókák köré telepedő sötétségre. Látja az átalakuló, imbolygó árnyakat, melyek összesúgtak a háta mögött. Látja a táncoló faágak alatt kinyúló karjukat, ahogy a környező házak ablakain osztoznak, vonzza őket a fekete üresség.
Azonban Nóra nem indul kapkodva, menekülve tovább, mert tudja, hogy látják őt. Mindig is így volt – az árnyak mára közömbösen vetik rá gonosz pillantásukat.
    A lépcsőház fénye fehér kockákat vet a szabadba, a sötétség útjába. Lassuló léptekkel Nóra eléri az otthonát, és csendesen belép az előszobába. Lepakol, fáradtan dől a bejárati ajtónak, hogy mélyet sóhajtson immár a barátságos melegben. Kezével megdörzsöli a szemét: kimerült. Minden tagja fáj, de már erre sem figyel oda, ahogy a kívülről érkező ingereket is képtelen feldolgozni. Ez már a sokadik ilyen nap.
Keresztülsétál a lakáson, belép a dolgozószobába, és szokásos mozdulattal becsukja az ablakot, hogy útját állja a huzatnak – a papírok nem zörögnek tovább. Majd a szomszédos szobához lép, egy megfontolt mozdulattal elfordítja a kulcsot, és lenyomja a kilincset.
Belép a fényárban fürdőző falak közé. A ragyogás vakító, minden fehéren izzik, csak helyenként tarkítják színes foltok a falakat, ahol a gyerekkorából megmaradt lámpák szórják magukból a virágmintákat. Sehol egy fekete folt, csak a gardróbszekrények rejtekén, és az egyetlen négyfiókos komód alatt. Fogantyúi virágformájúak, oldalát matricák borítják: elárulják Nóra életét, az utat, mi idáig hozta. Mindig itt volt, amióta csak megkapta, hiszen ez volt a régi gyerekszobája.
- Remélem olyan rémes napod volt, mint nekem… - mondja az üres szoba csendjébe, és tekintete a komódra siklik. Az alatta húzódó árnyék fodrozódik, akár egy ágyterítő huzattól lengedező szegélye.
- Nézd el nekem, hogy kárörvendő vagyok – Nóra visszatekint a válla fölött, mikor kitárja a gardrób ajtaját. A zugot hirtelen fény töri meg, és az árny a falhoz húzódik. Nóra ezt elégedetten figyeli, hosszan élvezi, mert még mindig édes elégtétel…
Tizenegy éves volt, mikor csapdába ejtette, és fényes fogságra ítélte a sötét árnyat, mely az otthonukban űzte gonosz játékát. Négy testvérével élt együtt akkor. Valamennyiük halk nyöszörgését hallotta, az összes fájdalmas kiáltást, mellyel rémálomból riadtak fel. Nem küzdhetett velük rettegett harcukban, csak melléjük bújhatott az álomtalan éjszakákon, mikor nem merték lehunyni a szemüket. Ő is megélte ezt éveken át, míg nem csak lámpafényben úszó ágyban mert elaludni. Hosszú percek, órák múltán, melyekben az árny körülötte ólálkodott falra vetült árnyékként, vagy a kedvenc játéka mögé húzódott sötétként… Majd az ágya alá kúszott félelmet hozva, beszivárogva az álmokba, hogy megmérgezze azokat. De itt van. Elzárva. Most is, mikor ő túl fáradtan a békés ágyba kívánkozik. A testvéreit is riogató, szörnyű, rémületből táplálkozó ellenfelét csapdába ejtette egy gyerekkori komód alá…
Nóra becsukja a szekrényt, és a karjára teríti a jelmezt, melyet előkészít holnapra. Átsétál a szobán, kilép az ajtón, mikor észreveszi, hogy az egyik selyemszoknya a földre csúszott. Automatikus mozdulattal lenyúl érte, és karja árnyékot vet komód lábára. Egyetlen pillanat alatt visszarántja a kezét, de a folyosó lámpájától vetett árnyékban már ott siklik a rémálma, beleivódik a homályos sarkokba, lelkesen olvad a legkisebb árnyakba, miközben kiszabadulva már új célt keres. És Nóra kétségbeesik.
A mindennapokat továbbzsúfolja egy régi harc, melyben ő alig alszik pár percet. Tekintete végigfut a környező szobaajtókon, felfogja hányan is alszanak békésen a puha takarók alatt, és rémülete dühvel keveredik el.
Leejti a ruhát, előreszalad egy halványzöld ajtóhoz, és tenyerével az ajtókereten lévő pillangóra csap. Fény esik a küszöbre, de késő: a homály éles csíkká változik az ajtó alatt, ahogy a szobába lép. Nóra kinyitja az ajtót, alakja sötéten vetül a szőnyegre feszülő négyszögbe:
- Eszedbe ne jusson! – suttogja, de riadt tekintete a kis ágyban fekvő apró alakra esik, kinek keze megrándul.
- Elég legyen! – utasítja halkan a sötétet, de a kinti fák ágai idebent szinte már a falat karmolják, ahogy árnyékuk életre kel. Az ágy végében ülő babák árnyékai egymást szorítják félelembe.
- Ne csináld ezt! – Nóra egy villanykapcsolóra csap, amitől az ágyak körüli, vidám lámpások felragyognak, és a homály visszahúzódik a szoba közepére. Azonban a csöpp alak már felsikolt, teste megrándul, és felriadva az édesanyjáért kiált. Nóra pontosan tudja, hogy a sötétség ettől erősödik meg, és terjeszti ki birodalmát.
Újabb lámpák izzanak fel, és a sötétség megrázkódik, remegve forog egy műanyag varázsgömb körül, hogy elérjen legalább egyetlen, vékony árnycsíkot. Ekkor mozdul a szobában egy gyors, egyszerű reakció: a másik ágyból egy kisfiú ugrik elő. Egy üres legós dobozt kap fel az útjából, és dobja arrébb – épp a gömbre borítja. Nóra eközben felkapcsolja a mennyezeti lámpát, miközben fia átöleli a húgát:
- A pónik nagyon mérgesek lettek… - súgja a kislány, és arcát bátyja vállába fúrja.
- Csak megijedtek. Már semmi baj. Csak aludj vissza, és tereld haza őket… - a fiú visszabújtatja a csöppséget a takaró alá. Arca egy magasságban van a párnán újra elszunnyadó kis tündérarccal. Vár egy kicsit, majd visszaindul az ágyába, és arcán még csak nem is mutatkozik a rémület.
- Félek, hogy talán sosem lesz igazi pónija – mondja a fiú és felkapja a dobozt, Nóra pedig szinte felsikít. Meggátolná a mozdulatot, mely szabadságot engedélyez…
De semmi sem mozdul. A gömb csillogva engedi át, és szórja szét a fényt, mely rezdületlenül keveredik a mozdulatlan árnyakkal.
- Holnap elpakolom, anya… tényleg… - söpri kis lábfejével összébb a legókat a kisfia, majd egy biztató mozdulattól ágyba bújik ismét.
Nóra egy öleléssel köszöni meg, hogy az ő hite által életben tartott félelmet, épp a fia hite győzte le.