GONDOLATOK A POKOLBÓL
Mert az nem a körülöttünk settenkedő gonosz, az bennünk izzik, lobogó lángjai kellemesen melengetik a lelket, jóságosan átöleli fázó gondolatainkat, vágyainkat.
Duruzsol, halkan énekel andalító dalokat, simogat és becéz. Mindaddig teszi, míg elálmosodsz, óvatlanná leszel, és akkor lecsap.
Gyorsan, pontosan, és kímélet nélkül.
Mert az, nem a körülöttünk settenkedő gonosz.
Az bennünk él, és minket figyel árgus szemekkel, és szívünkbe mar sötét karmaival. Elaltat, és engedi a jóságot, a szeretetet eluralkodni minden sejteden, hogy ne lásd, ami látható, és ne vedd észre, hogy az, amit csodálatosnak hittél, az számodra maga a halál.
Elhamvaszt dalokat, elcsendesíti lelked felfokozott hullámveréseit, lassan átölel, és átöleli ködös hidegével mindenedet, ami te voltál, és most vagy.
Vastagon markol az ólomsúlyú csend, a vészjósló, mozdulatlan nyugalom, ami kiöli belőled a lehet egyszer tovább hitét, a forró gőzök gomolygó, győzelemittas kavargása megengedi egy pillanatra, hogy meglásd az előtted tornyosuló falat.
Hallani véled, a mögüle előkúszó gúnykacajt, a pusztító dallamok, lassan lerombolnak mindent, amiről hitted, hogy szép volt.
Csak állsz ott, tehetetlenül, elesetten és szánalmasan, alig bírod elviselni a valóságot, ami sziklaként ül a lelkeden.
Rádöbbensz, hogy az önzetlen szeretet, annyit ér, mint halottnak a csók, ha nem hiszed, tedd, és a viszonzás el nem marad.
Ez, a hazugság diadala, a nagy szemfényvesztés, ami égig tud emelni, és földhöz vág.
Aztán a tehetetlen, kiürült lélekkel állsz a semmiben, és átérzed, a maradék életed minden súlyát és felesleges voltát, mert a szeretet mulandó, a fájdalom, a fájdalom, az örök.
Homályosodó szemeiddel folyton visszanézel, és felidézed, ami volt, minden kép, egy tőrdöfés a lelkednek, örök büntetésnek szánva szeretetedért.
Szánj meg Uram, és emelj magadhoz, hogy el tudjam viselni a belső magányt.
Ámen.
Mert az nem a körülöttünk settenkedő gonosz, az bennünk izzik, lobogó lángjai kellemesen melengetik a lelket, jóságosan átöleli fázó gondolatainkat, vágyainkat.
Duruzsol, halkan énekel andalító dalokat, simogat és becéz. Mindaddig teszi, míg elálmosodsz, óvatlanná leszel, és akkor lecsap.
Gyorsan, pontosan, és kímélet nélkül.
Mert az, nem a körülöttünk settenkedő gonosz.
Az bennünk él, és minket figyel árgus szemekkel, és szívünkbe mar sötét karmaival. Elaltat, és engedi a jóságot, a szeretetet eluralkodni minden sejteden, hogy ne lásd, ami látható, és ne vedd észre, hogy az, amit csodálatosnak hittél, az számodra maga a halál.
Elhamvaszt dalokat, elcsendesíti lelked felfokozott hullámveréseit, lassan átölel, és átöleli ködös hidegével mindenedet, ami te voltál, és most vagy.
Vastagon markol az ólomsúlyú csend, a vészjósló, mozdulatlan nyugalom, ami kiöli belőled a lehet egyszer tovább hitét, a forró gőzök gomolygó, győzelemittas kavargása megengedi egy pillanatra, hogy meglásd az előtted tornyosuló falat.
Hallani véled, a mögüle előkúszó gúnykacajt, a pusztító dallamok, lassan lerombolnak mindent, amiről hitted, hogy szép volt.
Csak állsz ott, tehetetlenül, elesetten és szánalmasan, alig bírod elviselni a valóságot, ami sziklaként ül a lelkeden.
Rádöbbensz, hogy az önzetlen szeretet, annyit ér, mint halottnak a csók, ha nem hiszed, tedd, és a viszonzás el nem marad.
Ez, a hazugság diadala, a nagy szemfényvesztés, ami égig tud emelni, és földhöz vág.
Aztán a tehetetlen, kiürült lélekkel állsz a semmiben, és átérzed, a maradék életed minden súlyát és felesleges voltát, mert a szeretet mulandó, a fájdalom, a fájdalom, az örök.
Homályosodó szemeiddel folyton visszanézel, és felidézed, ami volt, minden kép, egy tőrdöfés a lelkednek, örök büntetésnek szánva szeretetedért.
Szánj meg Uram, és emelj magadhoz, hogy el tudjam viselni a belső magányt.
Ámen.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése