Emlékszem egy tévéműsorra, melynek témája a hűség volt. Esett is sok szó – az ellenkezőjéről.
A hölgy és férfi résztvevőkkel, pszichológusokkal, ügyvédekkel, irodalmárokkal folytatott vita felvillanyzó hatással volt rám. A „hűség” címszót széles értelmében véve, tehát nem leszűkítve, nem csak a testiségre, szexualitásra vonatkoztatva tűzték napirendre a szerkesztők. Nyilván nem véletlen, hogy viszont másról sem igen esett szó, mint a megcsalás és megcsalattatás nemi-érzelmi viszonyairól.
Különösen üdítő pillanatai voltak a műsornak, amikor a meghívott irodalomtörténész sorolta érveit, a Bibliára vagy a művészet nagy alkotásaira utalva. Például Jézust idézte, aki a házasságtörő asszonyt nem kövezte meg, hanem – micsoda újítás! – megbocsátott. Avagy, adalékként, hogy mi kell a drámai feszültséghez, Othello, Desdemona viszályos viszonyát említette. (A férj „fojtsa meg böcsülettel” a nőt, ebből nő ki a drámai mű…)
A művészet, az irodalom sokat ad az embernek, de a fiatalokat az életre, annak bonyodalmaira felkészíteni nem lehet elégséges. Kellene más is, ami azonban hiányzik. Szakértő vetette fel: például szakmákra évekig készítenek fel, párkapcsolatra, házasságra azonban nem tanítanak.
Ebből fakad egy sajnálatosan helytelen beállítódás: a pályát és felnőtt életüket kezdők számára szinte sokkszerűen adódó változások közepette a fiatalok biztos pontot keresnek, s ezt többnyire a (jó esetben kölcsönösen) kiválasztott párjukban vélik megtalálni. Ez azonban visszaüthet: ha az ifjú hölgy vagy fiatalember túl sokat vár társától, miközben ő meg nem fordít kellő energiát saját személyisége fejlesztésére, lehetőségei kiaknázására – törvényszerűen csalódni fog. Ami aztán egy-kettőre elvezethet vádaskodáshoz, és még tovább…
Hogy mi, mikor és mivel kezdődött? – azt nehéz és sokszor hiábavaló is bogozgatni. A szakításokról, válásokról, egymás életének válságos szakaszairól értesülő munkatársak, barátok, ismerősök együtt érző szavaikkal legfeljebb könnyebbé tudják tenni a rászorulók számára a túlélést.
Egy, az interneten is keringő megfogalmazás szerint: A hűtlenség tünet, a magunkkal vagy társunkkal szembeni elégedetlenség tünete. A hűség témájáról írva, lám, a végszót is az ellenkezőjével mondtuk ki.
A kép címe: Régi-új történet
A hölgy és férfi résztvevőkkel, pszichológusokkal, ügyvédekkel, irodalmárokkal folytatott vita felvillanyzó hatással volt rám. A „hűség” címszót széles értelmében véve, tehát nem leszűkítve, nem csak a testiségre, szexualitásra vonatkoztatva tűzték napirendre a szerkesztők. Nyilván nem véletlen, hogy viszont másról sem igen esett szó, mint a megcsalás és megcsalattatás nemi-érzelmi viszonyairól.
Különösen üdítő pillanatai voltak a műsornak, amikor a meghívott irodalomtörténész sorolta érveit, a Bibliára vagy a művészet nagy alkotásaira utalva. Például Jézust idézte, aki a házasságtörő asszonyt nem kövezte meg, hanem – micsoda újítás! – megbocsátott. Avagy, adalékként, hogy mi kell a drámai feszültséghez, Othello, Desdemona viszályos viszonyát említette. (A férj „fojtsa meg böcsülettel” a nőt, ebből nő ki a drámai mű…)
A művészet, az irodalom sokat ad az embernek, de a fiatalokat az életre, annak bonyodalmaira felkészíteni nem lehet elégséges. Kellene más is, ami azonban hiányzik. Szakértő vetette fel: például szakmákra évekig készítenek fel, párkapcsolatra, házasságra azonban nem tanítanak.
Ebből fakad egy sajnálatosan helytelen beállítódás: a pályát és felnőtt életüket kezdők számára szinte sokkszerűen adódó változások közepette a fiatalok biztos pontot keresnek, s ezt többnyire a (jó esetben kölcsönösen) kiválasztott párjukban vélik megtalálni. Ez azonban visszaüthet: ha az ifjú hölgy vagy fiatalember túl sokat vár társától, miközben ő meg nem fordít kellő energiát saját személyisége fejlesztésére, lehetőségei kiaknázására – törvényszerűen csalódni fog. Ami aztán egy-kettőre elvezethet vádaskodáshoz, és még tovább…
Hogy mi, mikor és mivel kezdődött? – azt nehéz és sokszor hiábavaló is bogozgatni. A szakításokról, válásokról, egymás életének válságos szakaszairól értesülő munkatársak, barátok, ismerősök együtt érző szavaikkal legfeljebb könnyebbé tudják tenni a rászorulók számára a túlélést.
Egy, az interneten is keringő megfogalmazás szerint: A hűtlenség tünet, a magunkkal vagy társunkkal szembeni elégedetlenség tünete. A hűség témájáról írva, lám, a végszót is az ellenkezőjével mondtuk ki.
A kép címe: Régi-új történet
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése