Apám Illata
Egy kora tavaszi reggel az én drága anyám lába alól kifutott a föld. A kórház rideg falai közt nézegette a csepegő infúziót, és még nem tudta, hogy soha többé nem fogja már megtalálni az egyensúlyt.
Feküdt a fehér ágyon az én kicsi anyám és nem hitte, hogy az ő örökké szaladó lába, többé már nem engedelmes jószága agyának.
Küzdött a lehetetlennel, azt hitte legyőzi az átkos bénaságot, harcolt, és fáradt, és fáradt, végül feladta a kilátástalan küzdelmet.
Pedig soha nem adott fel semmit. Gyereklányként siratta el, a szülésben elhunyt édes mamát, a háború zavaros éveiben. Egy zötyögő szekéren vitték a szegedi kórházba, de messze volt, és a hosszú úton elzötyögtették minden vérét. Anyánkra gyerekfejjel szakadt rá a parasztgazdaság, minden nyűgével. Most már a három kisebb testvér is az ő szoknyájába kapaszkodott. Mindössze tizenhat nyarat számlált. A háború után jött a nincstelenség, mert nagyapánkat kuláknak nyilvánították, a többi alföldi tanyás gazdával együtt, mondván túl sok sovány homokos föld van a tulajdonukban. Annyit hagytak csak, ami a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz sok.
A szerelem nem válogat, megtalálja a szegényt, a gazdagot, a fiatalt, és az öreget egyaránt. Drága anyánkat sem kerülte el, és húszévesen, nagyon boldogan férjhez is ment, semmi nélkül. Egy bértanyán tengődtek. Ha nem jön a háború, és nem hal meg a nagyanyám, tisztes jussal indult volna az önálló életbe, az akkori szokás szerint. Így azután, apám járta az országot munka után, hogy megéljenek, mert az akkor is kevés volt, mint most. A háború utáni, szegény magyar nyomorúságban, ágyrajáró volt, nappal meg segédmunkásként dolgozott az újjáépítéseknél. Össze is szedte a gümőkórt ezeken a zsúfolt munkásszállásokon.. Abban az időben, egy komoly betegség, éppúgy, mint mostanság, egyenlő volt a teljes elszegényedéssel. hogy a csodagyógyszer, a penicillin megmentse az életét, eladták egyetlen értéküket, a jól tejelő tehenüket. Én pedig kecsketejen nőttem fel. De megérte, apánk felgyógyult.
Elhagyták az alföldi szegény paraszti világot. Nem volt semmijük, ami ott tartotta volna őket, menekültek az ismeretlenbe, a nincstelenség elől, egészen az ország nyugati kapujáig. Apám itt munkát talált egy állami gazdaságban. Az állam nagy kegyesen eladta nekik részletre, egy kitelepített sváb család házát. A faluban maradt, magát magyarnak valló svábok soha nem bocsátották meg az ide települteknek ezt. Sokáig, mint "gyüttmentekre", úgy tekintettek ránk. Csak az idő és becsületes élet mosta le ezt a bélyeget. Itt születtek meg az öccseim, mert mi lányok még a szép Szögedében láttuk meg ezt az ígéretesnek hitt világot. A tüdőbaj gonosz egy betegség volt, mert János öcsénket már magzati kórban megfertőzte, úgy jött erre a világra, hogy hordozta kórt. Anyánk orvostól orvosig hordta, a folyamatosan csak gyengülő gyermeket, nem volt segítség, túl kicsi volt. Egyre csak sorvadt, és sorvadt. Egy forró nyári napon, a vonaton hozta haza anyánk a kórházból, amikor két állomás között meghalt a karjaiban. Nem tudom, hogy jutottam volna haza, karomon a halott gyermekemmel, hátamon ezer gonddal. Az én örökké szaladó anyám ezt is kibírta.
Már hárman voltunk, amikor, 1956 nyarán, éppen aratás idején, megszületett a legkisebb öcsénk, aki születésekor agyvérzést kapott, hathétig volt élet és halál között, de túlélte. A mérhetetlen szegénység, a négy gyerek, ebből a legkisebb súlyos betegen, sem voltak képesek megtörni anyánk élet erejét. Sőt, még több erőt adott neki a sok gond.
Nehéz évek jöttek, de nem csak ránk, hanem mindenkire egyformán. Olyan nélkülözésben éltünk, hogy azt a mai gyerekek többsége nem is tudja elképzelni, de mindenki így élt. Nem volt gazdag ember, csak szegény és még szegényebb. Az én örökké szaladó anyám soha nem dúskált a gazdagságban, csak a nélkülözés jutott számára. Az ő öröme a gyerekei boldogulása volt. Ő volt rajta, hogy ha már jól tanulunk, akkor tanuljunk tovább. A beteg öcsénkből is kihozta a maximumot.
Csak felnőttünk valahogy, és családot alapítottunk, akkor az én drága anyám az unokáit kezdte istápolta, vigyázott rájuk apánkkal együtt, ők voltak az örömeik. Az unokák is felnőttek, hát a dédunokáira vigyázott, és szépen éldegéltek az én, akkor már fehér hajú apámmal. Régi emlék már csak drága apám arca, hangja, járása. Áll a kapuban, kicsi anyám mellett, integetnek, és csak állnak, míg az autónk az utca elejére ér, búcsúznak. Az utca elején a túl oldalon a temető kerítése, már rövid az út odáig, már nagyon rövid. Apám szálfa egyenes tartása már meg- meg roggyan, halk szavát ritkán hallani, léptei már lassulnak, dús haja hófehér. A halál gyorsan hangtalanul csapott le rá, egy forró augusztusi éjszakán, ép a születésem napján. Szegény Mama nem sokáig viselte özvegységet, apánk, akivel majdnem hatvan évig pöröltek, nagyon hiányzott számára. .
A kórház fehér falát nézte, de gondolatai már csak a múltat kutatták. Egy nap csendesen megkért: "Hozd már be lányom apád ingét, ott van a szekrénye alján mosatlan, benne van az illata. Olyan sivár ez a kórház, ha egy kicsit szagolgatom, úgy érzem, itt van velem." Már csak az emlékeinek élt, nyomorultnak érezte magát, és várta a halált, nem késlekedett, eljött érte is.
Verőfényes nap játszik sírjukon, és én csak állok némán. Néhány éve még elevenen futottál drága Mama, ma kő van feletted és a virágaink. Emléked nem halványul, nincs nap, hogy eszembe ne jutnál, olyankor könny tolul szemembe. Eszembe jut, hogy gyermekként hányszor haragudtam rád, ma boldogan hallgatnám korholó hangodat. Az idő nem tudja az emléked elhalványítani. Hosszú, nehéz, és teljes életet adott a teremtő, a hiányod mégis nagy űrt hagyott bennem. Így öregen is árvának érzem magam. Már nem vagy egyedül, két gyermeked veled alszik, tudom, áthajózunk hozzád egymás után mi is nemsokára, mi a maradék gyermekeid, ebből a földi világból.
Egy kora tavaszi reggel az én drága anyám lába alól kifutott a föld. A kórház rideg falai közt nézegette a csepegő infúziót, és még nem tudta, hogy soha többé nem fogja már megtalálni az egyensúlyt.
Feküdt a fehér ágyon az én kicsi anyám és nem hitte, hogy az ő örökké szaladó lába, többé már nem engedelmes jószága agyának.
Küzdött a lehetetlennel, azt hitte legyőzi az átkos bénaságot, harcolt, és fáradt, és fáradt, végül feladta a kilátástalan küzdelmet.
Pedig soha nem adott fel semmit. Gyereklányként siratta el, a szülésben elhunyt édes mamát, a háború zavaros éveiben. Egy zötyögő szekéren vitték a szegedi kórházba, de messze volt, és a hosszú úton elzötyögtették minden vérét. Anyánkra gyerekfejjel szakadt rá a parasztgazdaság, minden nyűgével. Most már a három kisebb testvér is az ő szoknyájába kapaszkodott. Mindössze tizenhat nyarat számlált. A háború után jött a nincstelenség, mert nagyapánkat kuláknak nyilvánították, a többi alföldi tanyás gazdával együtt, mondván túl sok sovány homokos föld van a tulajdonukban. Annyit hagytak csak, ami a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz sok.
A szerelem nem válogat, megtalálja a szegényt, a gazdagot, a fiatalt, és az öreget egyaránt. Drága anyánkat sem kerülte el, és húszévesen, nagyon boldogan férjhez is ment, semmi nélkül. Egy bértanyán tengődtek. Ha nem jön a háború, és nem hal meg a nagyanyám, tisztes jussal indult volna az önálló életbe, az akkori szokás szerint. Így azután, apám járta az országot munka után, hogy megéljenek, mert az akkor is kevés volt, mint most. A háború utáni, szegény magyar nyomorúságban, ágyrajáró volt, nappal meg segédmunkásként dolgozott az újjáépítéseknél. Össze is szedte a gümőkórt ezeken a zsúfolt munkásszállásokon.. Abban az időben, egy komoly betegség, éppúgy, mint mostanság, egyenlő volt a teljes elszegényedéssel. hogy a csodagyógyszer, a penicillin megmentse az életét, eladták egyetlen értéküket, a jól tejelő tehenüket. Én pedig kecsketejen nőttem fel. De megérte, apánk felgyógyult.
Elhagyták az alföldi szegény paraszti világot. Nem volt semmijük, ami ott tartotta volna őket, menekültek az ismeretlenbe, a nincstelenség elől, egészen az ország nyugati kapujáig. Apám itt munkát talált egy állami gazdaságban. Az állam nagy kegyesen eladta nekik részletre, egy kitelepített sváb család házát. A faluban maradt, magát magyarnak valló svábok soha nem bocsátották meg az ide települteknek ezt. Sokáig, mint "gyüttmentekre", úgy tekintettek ránk. Csak az idő és becsületes élet mosta le ezt a bélyeget. Itt születtek meg az öccseim, mert mi lányok még a szép Szögedében láttuk meg ezt az ígéretesnek hitt világot. A tüdőbaj gonosz egy betegség volt, mert János öcsénket már magzati kórban megfertőzte, úgy jött erre a világra, hogy hordozta kórt. Anyánk orvostól orvosig hordta, a folyamatosan csak gyengülő gyermeket, nem volt segítség, túl kicsi volt. Egyre csak sorvadt, és sorvadt. Egy forró nyári napon, a vonaton hozta haza anyánk a kórházból, amikor két állomás között meghalt a karjaiban. Nem tudom, hogy jutottam volna haza, karomon a halott gyermekemmel, hátamon ezer gonddal. Az én örökké szaladó anyám ezt is kibírta.
Már hárman voltunk, amikor, 1956 nyarán, éppen aratás idején, megszületett a legkisebb öcsénk, aki születésekor agyvérzést kapott, hathétig volt élet és halál között, de túlélte. A mérhetetlen szegénység, a négy gyerek, ebből a legkisebb súlyos betegen, sem voltak képesek megtörni anyánk élet erejét. Sőt, még több erőt adott neki a sok gond.
Nehéz évek jöttek, de nem csak ránk, hanem mindenkire egyformán. Olyan nélkülözésben éltünk, hogy azt a mai gyerekek többsége nem is tudja elképzelni, de mindenki így élt. Nem volt gazdag ember, csak szegény és még szegényebb. Az én örökké szaladó anyám soha nem dúskált a gazdagságban, csak a nélkülözés jutott számára. Az ő öröme a gyerekei boldogulása volt. Ő volt rajta, hogy ha már jól tanulunk, akkor tanuljunk tovább. A beteg öcsénkből is kihozta a maximumot.
Csak felnőttünk valahogy, és családot alapítottunk, akkor az én drága anyám az unokáit kezdte istápolta, vigyázott rájuk apánkkal együtt, ők voltak az örömeik. Az unokák is felnőttek, hát a dédunokáira vigyázott, és szépen éldegéltek az én, akkor már fehér hajú apámmal. Régi emlék már csak drága apám arca, hangja, járása. Áll a kapuban, kicsi anyám mellett, integetnek, és csak állnak, míg az autónk az utca elejére ér, búcsúznak. Az utca elején a túl oldalon a temető kerítése, már rövid az út odáig, már nagyon rövid. Apám szálfa egyenes tartása már meg- meg roggyan, halk szavát ritkán hallani, léptei már lassulnak, dús haja hófehér. A halál gyorsan hangtalanul csapott le rá, egy forró augusztusi éjszakán, ép a születésem napján. Szegény Mama nem sokáig viselte özvegységet, apánk, akivel majdnem hatvan évig pöröltek, nagyon hiányzott számára. .
A kórház fehér falát nézte, de gondolatai már csak a múltat kutatták. Egy nap csendesen megkért: "Hozd már be lányom apád ingét, ott van a szekrénye alján mosatlan, benne van az illata. Olyan sivár ez a kórház, ha egy kicsit szagolgatom, úgy érzem, itt van velem." Már csak az emlékeinek élt, nyomorultnak érezte magát, és várta a halált, nem késlekedett, eljött érte is.
Verőfényes nap játszik sírjukon, és én csak állok némán. Néhány éve még elevenen futottál drága Mama, ma kő van feletted és a virágaink. Emléked nem halványul, nincs nap, hogy eszembe ne jutnál, olyankor könny tolul szemembe. Eszembe jut, hogy gyermekként hányszor haragudtam rád, ma boldogan hallgatnám korholó hangodat. Az idő nem tudja az emléked elhalványítani. Hosszú, nehéz, és teljes életet adott a teremtő, a hiányod mégis nagy űrt hagyott bennem. Így öregen is árvának érzem magam. Már nem vagy egyedül, két gyermeked veled alszik, tudom, áthajózunk hozzád egymás után mi is nemsokára, mi a maradék gyermekeid, ebből a földi világból.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése