Nem tudom mit is mondhatnék még, hiszen már annyi mindenről beszéltem, és mindig ugyan azokról tudok csak, mert ugyan mi a frászról tehetném…
Mindenkinek van egy műsora, ez nagy vonalakban hasonló, mert egy növényfajta vagyunk, olyasmi nem történhet meg velünk, ami egy griffmadárral.
Mi csak itt totyogunk a porban, a piszokban, amit mi csináltunk, mert ahova betesszük a lábunkat, ott csak kosz, meg anarchia…
Rohadt egy népség ez az ember.
A nagy sapiens, aki homo.
És még milyen tetszetős latin nevet is találtunk magunknak!
Nem holmi agrosztéma gitágó, vagy helvella eszkulenta, dehogy!
Ezek gombák, legalább olyan kártékonyak, mint az ember…
Aki meghallgat a járókelők közül,- egész komoly hallgatóságom szokott összejönni,- mind egyetértően bólogat.
De miért?
Hát mert senki nem érti magára, csak az őt körülállókra, azok meg őrá értik.
Ezért nem tör ki soha balhé…
Pedig egy jó kis tömegverekedésre befizetnék, irtó élvezném a dolgot.
Egyszer sikerült is kirobbantanom egy csatát, a nők visítottak, és úgy püfölték a pasikat a retikülökkel, mint egy Zrínyi a törököt.
A Pasasok meg rákvörös arccal, és olyan bénán hadakoztak, hogy rossz volt nézni. Az értelmiségiek…
Egy pofa volt, akinek a bal horgait megcsodáltam, de aztán lerogyott a koszba, mert fejen találta egy megtermett bevásárlószatyor…
Mire jött a rendőrség, én már a szemközti járda szegélyén ültem, és lila voltam a röhögéstől.
Mikor a szerv véget vetett a harcnak, mindenki zavarodottan, és megizzadva bámulta a másikat, nem is értették, hogy mi történhetett…
Bezzeg a Lulu, mikor látványosan lopott a közértben egy kenyeret- és persze elkapták, a pénztárosnő lekevert neki egy pofont, a közönség megoszlott, hogy szegény ember éhes, hogy lehet egy éhezőt pofán suhintani, micsoda antikaritatív szuka ez a pénztáros spiné, aztán kifizették helyette a kenyér árát, és Lulu távozhatott.
Senki nem vette észre a kabátbélésében kussoló pálinkásüveget, mert tulajdonképpen azért ment, nem a kenyérért…
Hiába, szemesnek áll a világ - szokás mondani- vaknak csak a fütyülője…
Hát ez a rohadt Lulu nem vak, az már hétszentség…
Én nem vagyok híve az ilyen lopkodásnak, meglehetősen unheimlich dolog, kérjen az ember- ha kell valami, persze elküldik az anyjába, de nem vágják legalább pofon.
Ez már önmagában is siker, nem kell olyan nagyigényűnek lenni.
Most összeszedem magam, és elsétálok a villamosmegállóba.
A két cipőmet zsebre vágom, had lássa mindenki, hogy még cipőm sincs.
Ez már kétszer bejött, sokkal többet tudok kasszírozni, mint cipőben.
Én egy karitatív munkát végzek, mert lehetőséget adok másoknak, hogy bebizonyíthassák maguknak és a többieknek, hogy ők milyen jó emberek.
Körülményesen felkecmeregtem a törött padról, megmarkoltam két kitömött műanyag szatyromat, és hangosan énekelve repedt fazék hangomon rázendítettem:
Sejhaj bányarém, más is kurva, nem csak én…
Távolodó- roggyant figurám elvegyült a tömegben.
Mindenkinek van egy műsora, ez nagy vonalakban hasonló, mert egy növényfajta vagyunk, olyasmi nem történhet meg velünk, ami egy griffmadárral.
Mi csak itt totyogunk a porban, a piszokban, amit mi csináltunk, mert ahova betesszük a lábunkat, ott csak kosz, meg anarchia…
Rohadt egy népség ez az ember.
A nagy sapiens, aki homo.
És még milyen tetszetős latin nevet is találtunk magunknak!
Nem holmi agrosztéma gitágó, vagy helvella eszkulenta, dehogy!
Ezek gombák, legalább olyan kártékonyak, mint az ember…
Aki meghallgat a járókelők közül,- egész komoly hallgatóságom szokott összejönni,- mind egyetértően bólogat.
De miért?
Hát mert senki nem érti magára, csak az őt körülállókra, azok meg őrá értik.
Ezért nem tör ki soha balhé…
Pedig egy jó kis tömegverekedésre befizetnék, irtó élvezném a dolgot.
Egyszer sikerült is kirobbantanom egy csatát, a nők visítottak, és úgy püfölték a pasikat a retikülökkel, mint egy Zrínyi a törököt.
A Pasasok meg rákvörös arccal, és olyan bénán hadakoztak, hogy rossz volt nézni. Az értelmiségiek…
Egy pofa volt, akinek a bal horgait megcsodáltam, de aztán lerogyott a koszba, mert fejen találta egy megtermett bevásárlószatyor…
Mire jött a rendőrség, én már a szemközti járda szegélyén ültem, és lila voltam a röhögéstől.
Mikor a szerv véget vetett a harcnak, mindenki zavarodottan, és megizzadva bámulta a másikat, nem is értették, hogy mi történhetett…
Bezzeg a Lulu, mikor látványosan lopott a közértben egy kenyeret- és persze elkapták, a pénztárosnő lekevert neki egy pofont, a közönség megoszlott, hogy szegény ember éhes, hogy lehet egy éhezőt pofán suhintani, micsoda antikaritatív szuka ez a pénztáros spiné, aztán kifizették helyette a kenyér árát, és Lulu távozhatott.
Senki nem vette észre a kabátbélésében kussoló pálinkásüveget, mert tulajdonképpen azért ment, nem a kenyérért…
Hiába, szemesnek áll a világ - szokás mondani- vaknak csak a fütyülője…
Hát ez a rohadt Lulu nem vak, az már hétszentség…
Én nem vagyok híve az ilyen lopkodásnak, meglehetősen unheimlich dolog, kérjen az ember- ha kell valami, persze elküldik az anyjába, de nem vágják legalább pofon.
Ez már önmagában is siker, nem kell olyan nagyigényűnek lenni.
Most összeszedem magam, és elsétálok a villamosmegállóba.
A két cipőmet zsebre vágom, had lássa mindenki, hogy még cipőm sincs.
Ez már kétszer bejött, sokkal többet tudok kasszírozni, mint cipőben.
Én egy karitatív munkát végzek, mert lehetőséget adok másoknak, hogy bebizonyíthassák maguknak és a többieknek, hogy ők milyen jó emberek.
Körülményesen felkecmeregtem a törött padról, megmarkoltam két kitömött műanyag szatyromat, és hangosan énekelve repedt fazék hangomon rázendítettem:
Sejhaj bányarém, más is kurva, nem csak én…
Távolodó- roggyant figurám elvegyült a tömegben.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése