– Guri van a kőgödörben!– visítja, miközben apró ujjacskái belemarkolnak apja combjába.
Épp csak addig ér neki, érdeklődő szemecskéi felnéznek a férfira. A nap huncutul csillan fénylő pupilláján, majd az egyik kis gödröcskébe a szája sarkában megpihen.
– Látod apa! Ott, ni!
– Jaj, Istenem! – csapja össze kezeit a férfi, miközben nem ért ebből a furcsa mondatból, egyetlen szót sem.
– Az, mi az? – érdeklődik a legényke ismét.
A férfi valamit dünnyög, mert nem érti, mi az a guri. A fiúcska annyi mindent kitalál mostanában…
Megáll egy autó a házuk előtt. Egy nő szál ki belőle, mellette az őt hazafuvarozó munkatársa lépked.
– Mamucsommal jöttél? – szegezi neki kérdését váratlanul a gyerek.
– Nem! Golfikával – válaszolja ösztönösen.
– Mamucsom! – kiáltja, majd szorítja magához a nő lábait, aki erre ölbe veszi, viszonozva a vége-hossza nincsen ölelkezést.
– Te Jóska! A Mamucs én vagyok, nem a kocsi! – mire a vendég is hangos hahotába kezd.
– Ha már itt tartunk –, csókolja homlokon a férje – mi a csoda az a guri?
– Ja? A guri! Hát az egy igen kényes jószág! – és elkezd mesélni…
Hol volt, hol nem volt, volt egy hatalmas kőgödör. Minden alföldi falucska határában van ilyen, nem is egy. Abba a kőgödörbe, ami ott fut el a mi zártkertünk aljában, és amiből csak nagy ritkán apad el a víz, szépen elbújhat a sok kidobott guri.
A gurik, igen kellemetlen túlélők, mindenki meg kíván szabadulni tőlük. Miután elhasználódtak, útba vannak mindenkinek, így szép számmal dobálják egymásra az egyik telepen.
Hát egyszer egy ilyen guri, aki nem akart a többi alatt szétrepedni, életre kelt, és addig mocorgott, addig dobáltatta magát a széllel, míg egyszer csak élére nem állt, és akkor… na, akkor úgy elgurult, hogy meg se bírták fogni. Pedig nagyon akarták! Szaladt a telep vezetője, annak segédje, a kisinasa, meg a portás, meg a traktoros, meg a juhász, meg a…. nos, mindenki, aki csak látta, amint gurult egészen ki a határba, ahol egyszer csak jó nagyot huppant. Eltűnt a kőgödörben. Az bizony megállította. Hiába jött segítségére az alföldi szél, hiába zizegett, nyöszörgött, onnan visszaút már nem volt. Minek is lett volna, amikor igen csak jó dolga van ott? Belsejében pihen egy aprócska küllő, aki véletlenül úszott be a csatorna vizébe, amikor a Berettyó zsilipjét egy kis időre megnyitották. Körbenőtte a vizi sás, jó puha dunnával takarja be a mocsári liliom dús levele, úgy pompázik minden tavasszal, mint egy ékes váza. Alatta, öreg bakancsnak talpa védi a latyaktól, tetején jókora béka brekegi esti szerenádját. A partról meg egy szöszke legényke ébresztgeti, simogatja oldalát apró kavicsokkal, hogy rá is figyeljen már végre, hiszen miatta gyalogolt idáig! Kivel barátkozhat ő, ha a guri mindig lustálkodik? Kis kövér ujjai, legtöbbször elvétik a célt, de a guri ezt már régen megszokta! Olyankor úgy tesz, mintha eltalálta volna, és jó nagyokat huppan a bakancstalpra, amit a gyermek, hálás tapssal fogad. Sokat beszélgetnek egymással. A fiúcska mindent elmesél neki, olyan kevesen értik meg az ő nyelvét… na, de a guri… hát az mindent megért! Tudja, mikor, miért görbül sírásra a szájacskája, mikor bántják az angyalok, és mikor simogatja pocakját a sok pirosra érett cseresznye. Néha, még válaszol is neki. Olyankor minden féle badarságot összenyekken, csikorog, nyikorog, fintorog, bugyborékol… a vidám, őszinte kisbarát ropogósan kacag… Milyen kevés elég egy ilyen ártatlan emberkének ahhoz, hogy boldog legyen! Elég, ha van egy saját gurija. Mert bizony a guri, nagy kitaszítottságában is hasznos tud ám lenni!
Nem kár lett volna érte, ha ott marad a gumitemetőben?
Épp csak addig ér neki, érdeklődő szemecskéi felnéznek a férfira. A nap huncutul csillan fénylő pupilláján, majd az egyik kis gödröcskébe a szája sarkában megpihen.
– Látod apa! Ott, ni!
– Jaj, Istenem! – csapja össze kezeit a férfi, miközben nem ért ebből a furcsa mondatból, egyetlen szót sem.
– Az, mi az? – érdeklődik a legényke ismét.
A férfi valamit dünnyög, mert nem érti, mi az a guri. A fiúcska annyi mindent kitalál mostanában…
Megáll egy autó a házuk előtt. Egy nő szál ki belőle, mellette az őt hazafuvarozó munkatársa lépked.
– Mamucsommal jöttél? – szegezi neki kérdését váratlanul a gyerek.
– Nem! Golfikával – válaszolja ösztönösen.
– Mamucsom! – kiáltja, majd szorítja magához a nő lábait, aki erre ölbe veszi, viszonozva a vége-hossza nincsen ölelkezést.
– Te Jóska! A Mamucs én vagyok, nem a kocsi! – mire a vendég is hangos hahotába kezd.
– Ha már itt tartunk –, csókolja homlokon a férje – mi a csoda az a guri?
– Ja? A guri! Hát az egy igen kényes jószág! – és elkezd mesélni…
Hol volt, hol nem volt, volt egy hatalmas kőgödör. Minden alföldi falucska határában van ilyen, nem is egy. Abba a kőgödörbe, ami ott fut el a mi zártkertünk aljában, és amiből csak nagy ritkán apad el a víz, szépen elbújhat a sok kidobott guri.
A gurik, igen kellemetlen túlélők, mindenki meg kíván szabadulni tőlük. Miután elhasználódtak, útba vannak mindenkinek, így szép számmal dobálják egymásra az egyik telepen.
Hát egyszer egy ilyen guri, aki nem akart a többi alatt szétrepedni, életre kelt, és addig mocorgott, addig dobáltatta magát a széllel, míg egyszer csak élére nem állt, és akkor… na, akkor úgy elgurult, hogy meg se bírták fogni. Pedig nagyon akarták! Szaladt a telep vezetője, annak segédje, a kisinasa, meg a portás, meg a traktoros, meg a juhász, meg a…. nos, mindenki, aki csak látta, amint gurult egészen ki a határba, ahol egyszer csak jó nagyot huppant. Eltűnt a kőgödörben. Az bizony megállította. Hiába jött segítségére az alföldi szél, hiába zizegett, nyöszörgött, onnan visszaút már nem volt. Minek is lett volna, amikor igen csak jó dolga van ott? Belsejében pihen egy aprócska küllő, aki véletlenül úszott be a csatorna vizébe, amikor a Berettyó zsilipjét egy kis időre megnyitották. Körbenőtte a vizi sás, jó puha dunnával takarja be a mocsári liliom dús levele, úgy pompázik minden tavasszal, mint egy ékes váza. Alatta, öreg bakancsnak talpa védi a latyaktól, tetején jókora béka brekegi esti szerenádját. A partról meg egy szöszke legényke ébresztgeti, simogatja oldalát apró kavicsokkal, hogy rá is figyeljen már végre, hiszen miatta gyalogolt idáig! Kivel barátkozhat ő, ha a guri mindig lustálkodik? Kis kövér ujjai, legtöbbször elvétik a célt, de a guri ezt már régen megszokta! Olyankor úgy tesz, mintha eltalálta volna, és jó nagyokat huppan a bakancstalpra, amit a gyermek, hálás tapssal fogad. Sokat beszélgetnek egymással. A fiúcska mindent elmesél neki, olyan kevesen értik meg az ő nyelvét… na, de a guri… hát az mindent megért! Tudja, mikor, miért görbül sírásra a szájacskája, mikor bántják az angyalok, és mikor simogatja pocakját a sok pirosra érett cseresznye. Néha, még válaszol is neki. Olyankor minden féle badarságot összenyekken, csikorog, nyikorog, fintorog, bugyborékol… a vidám, őszinte kisbarát ropogósan kacag… Milyen kevés elég egy ilyen ártatlan emberkének ahhoz, hogy boldog legyen! Elég, ha van egy saját gurija. Mert bizony a guri, nagy kitaszítottságában is hasznos tud ám lenni!
Nem kár lett volna érte, ha ott marad a gumitemetőben?
Illusztráció: saját festményem, címe: Péter fiam (50 X 70 cm, vászon-akril)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése