2014. október 29., szerda

Lelki vándorút

with 0 Comment


A férfi, mindig egyre felzaklatottabb lélekkel várta a halottak napját. Arra gondolt, miért ez az egy nap, amikor emlékezni kell mindenkinek. Felszakítani sebeket, újra élni a lassan betokozódott temetés traumáját. Nem jobb egész évben szeretettel gondolni az elmentekre, egy-egy kedves emlék kapcsán. De úgy tűnik a beidegződött hagyományok fontosabbak.
Minden évnek ugyanaz volt a forgatókönyve. Egy héttel előtte anyósával elmentek az „Ő” hozzátartozóinak sírjához, rendbe tenni azokat. Számára idegen emberek elhanyagolt nyughelyeit rendezték, mert erre a jeles napra rendnek kell lenni. Aztán még egyszer elmentek a már rendezett sírokhoz, a giccses műkoszorúikkal és gyertyát gyújtottak a holtak lelki üdvéért. Teljesen érzelemmentesen vett részt ezeken a szertartásokon. Ami megérintette ebből az egészből, az imbolygó gyertyalángok voltak, amelyek különös hellyé varázsolták az esti temetőt. Saját szeretteihez már évek óta nem jutott el. Messze voltak tőle, szegényes életük miatt sokba került volna az út. Ebben az évben azonban, a párja elé állt és az asztalra tett egy kis megtakarított pénzt, hogy elmehessen. Nem akart elmenni, de mégis meggondolta magát. Tobozokból összeállított három keresztet, szépen feldíszítette őket. Három mécses, egy kis elemózsia és víz mellé kerültek a hátizsákba. Reggel korán nekiindult a hosszú útnak.
Ahogy kiért a buszállomásra, már kisebb tömeg várakozott. Beállt a leendő útitársak közé. Az utaztató, a megállóba kanyarodott és megkezdődött a felszállás. Ahogy a busz kezdte elnyelni az előtte állókat, végiggondolta mi is vár rá. Több mint három órás utazás tömegnyomorban. Ha odaért, félórás villamosozás. Ugyanannyi idő jut a zsúfolásig megtelt temetőre, majd ugyanez visszafelé. Kilépett a sorból és maga mögött hagyta a zsibongást. Lábai a hegy felé vitték. Ahogy beért az erdőbe és a város zajait felváltotta a csend, megnyugodott. Egy pillanatra megállt és behunyta a szemét. Érezte, ahogy az erdő befogadta őt. Lassú léptekkel elindult a hegy csúcsa felé. Még nem tudta, hogy mit miért tesz, csak ösztönösen cselekedett. A felkelő Nap első sugarai bújócskát játszottak a hulló falevelekkel. A keskeny ösvényt beterítő avarban jól esett botorkálni. Gondolatai egyre jobban letisztultak, lassan csak az üresség vette körül. Csak tette az egyik lábát a másik után. 
Csordogáló patakhoz érkezett. Nagy kövek szegélyezték a csobogó medrét. Itt leült egy kicsit pihenni. Elővette az ennivalót, falatozni kezdett. Közben körülnézett. Egy hatalmas kőtömbön akadt meg a szeme, amelyiknek teljesen sima volt a teteje. Olyan volt, mint egy ősi, áldozati oltár. Ahogy benyúlt a hátizsákba, hogy igyon egyet, keze megérintette az egyik keresztet. Kivette. Azonnal rátörtek az emlékképek édesapjáról. Ő volt az első, akit elveszített, bár hosszú idő telt el az óta, de igazán még a mai napig sem tudta feldolgozni. Apja olyan volt, aki csak ritkán beszélt, de ha megszólalt arra érdemes volt odafigyelni. Mindig bölcs tanácsai voltak, ha hozzá fordult segítségért. Olyan apa volt, aki odafigyelt mindenre, csak úgy a háttérből, szinte láthatatlanul. Inkább barát volt, mint apa. Három hónap alatt vitte el a gyilkos kór, anélkül, hogy igazán élvezhette volna a nagyapaság örömeit. A férfi felállt és a keresztet a kőtömbre helyezte. Az apa volt a családban a kőszikla, akire mindig lehetett támaszkodni. 
Továbbindult a kitaposott ösvényen. Közben egymást váltották az emlékképek. Csupa kellemes és boldog perc, amit együtt töltöttek el: egy vidám gyerekkori karácsony, az első korcsolyázás emléke, az, ahogy megtanította úszni, majd később borotválkozni, az esetlen beszélgetés a nemi élet rejtelmeiről.
Erdei menedékházhoz érkezett. Kicsinosított kis épület volt, fehérre meszelt falakkal, fakerítéssel körülvett tornáccal, az épület mellett egyenes sorokba rakott tűzifával. A fáradt vándort, rönkökből készült asztal és pad várta. Leült és kitette a második keresztet. Édesanyja volt a második, aki elment. Melegség öntötte el, ahogy rá gondolt. Eszébe jutottak a csodálatos konyha remekek, a nevetése, amely szívből jött, a boldog nagyi évek, amikor mindenét odaadta az unokájának. Sokáig kereste a kereszt helyét, az épület körül, végül az egyik nem messze lévő fa ágára akasztotta fel. Anya volt a családi tűzhely melegének őrzője.
Felnézett a hegy csúcsára, tudta, hogy még nehéz út vár rá. Amikor rászánta magát, hogy elinduljon, olyan volt mintha súlyok kerültek volna a lábára. És úgy érezte, hogy a hátizsákja is nehezebb, pedig már alig volt benne valami. A Nap elé egy felhő terpeszkedett, komorrá téve a hátralévő utat. Zihálva, nagy nehezen érkezett meg. Ahol megpihent, egy sziklahasadékból kis forrás bújt elő. Az erre járók egyfajta feng-shui tornyokat építettek kövekből. Ezek türelemmel összeválogatott, egymásra helyezett sziklácskák voltak. Néha, a természet törvényeivel dacolva állták az idő viszontagságait. Elővette az utolsó keresztet és óvatosan egy ilyen építmény tetejére helyezte. A fia emléktornya lett ez, aki nyáron halt meg, mert nem tudta tovább elviselni, az elviselhetetlent. Saját maga döntött a sorsa felett. Ilyen ingatag, instabil volt az élete, mint ezek az egymásra helyezett kövek. Bármikor összeomolhatott. Úgy látszik, a sors nem mindig tartja be a sorrendet, hogy előbb mennek el a szülők, aztán a gyerekek. Bűntudatot érzett, hogy talán segíthetett volna, ha közelebb élnek egymáshoz, vagy csak jobban közelítenek az egymáshoz vezető ösvények. Nem sokat bírt itt maradni ezen a helyen, elindult visszafelé. Még egyszer visszanézett, tudatába égette a képet. 
Ahogy haladt lefelé, egyre könnyebbnek érezte magát. Egy másik utat választott és céltalanul barangolt az erdőben. Csak ment rendületlenül. Már délután volt, amikor újra megállt és pihent egy keveset. Ahogy ott ült, behunyta a szemét. Lassan visszatértek az erdő hangjai, nyugalom áradt szét benne. Amikor kiért az erdőből arra gondolt, milyen érdekes, hogy egy áldott lélekkel sem találkozott a kóborlása során. Megkapta ezt a napot, hogy együtt lehessen azokkal, akiket szeretett, de már csak a múlt emlékei. Ahogy újra beért a városba, eszébe jutottak a mécsesek. Betért az első temetőbe és a feszületnél meggyújtotta őket. Szép, egyenes lánggal égtek. Tudta, hogy ilyenkor kinyílik egy kapu a két létforma között és egy pillanatra, mind együtt lehetnek.       




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.