Tükör

Fényeket űző százkarú élet
végtelen arcát fonja köréd,
színgomolyagban rezdül a lélek,
oldja a Földnek méla rögét.

Tükrödet őrzöd pillanat szárnyán,
látod a forgást, súlya maraszt.
Visszatekint ő: jöjj ide, árvám,
foncsor az arcod, súgd a panaszt!

- Halld meg a vétkem: bűvölet terhét
hordja a fénynek árny-mosolya,
karjain ingat, hinni se mernéd,
mennyi a szörnyből nőtt koponya.

Nézem az arcom milliók vásznán,
pördül a képmás ösztönösen.
Fuss a homályból! - lódul az ármány;
vélt tüneményen torz a köpeny.