Szerelmünk halála a csend

Nem szorítja a kezet a kéz,

a féltés nem fon át;

szívünk repedt pohár

csendben

elszivárgott a szerelem.

Az aljára száradt cseppek

már nem vonzzák az ajkakat

- miért is vonzanák?

Már úgysem részegít.

Közénk ült a csend,

a bók is hallgat:

nem öntözzük súgva

egymásba vetett kincseink.

Selymünk oszló posztó,

mára durva – nem melegít.

Nem borzol kedélyt volt buja lágya...

Nincsen csók sem érintés

nincs suttogás, nincs láz.

Égő fekély lett a simogatás.

Ha szólunk

egymást marjuk bőszen,

hát inkább hallgatunk;

szerelmünk halála a csend,

csontig ható rothadás.

A nyíló remény csírája

szánalmas kis szikra:

csak csikk a talpunk alatt,

ócska vetélés.

Bámulunk ki az ablakon,

a rohanó tájat nézzük;

szemeink már ébren is álmot látnak.

Közénk ült a csend,

a szitok is hallgat.

Fogaink közt vonyítanak

avítt szép emlékeink.

Nincs esélyük visszatérni

túl régen kútba hulltak -

testük húslegyek pazar lakomája.

Nem fürkészi megtört arcunk

napsugár tekintet;

jégkorszak lett a lobogó nyár.

Ajándékot nem veszünk

s már csók sem csattan rég.

Betegség lett a szimbiózis.

Ha szólunk

egymást marjuk nyersen,

hát inkább hallgatunk;

szerelmünk halála a csend,

mély üszkös rothadás.

Már nem emlékszünk rá

milyen mámoros volt egykor

forró szele, tündér öle

nárcszisz illata.

Már nem emlékszünk rá

annyira rég kimúlt.

Közénk ült a csend,

a tetem mélyen hallgat:

már mindenbe beivódott 

förtelmes bűze...