Ahol a szív szakad

Folyton az jár az eszemben, 

hogy tűntem el belőled ily hirtelen. 

Leolvadok rólad, mint a hó, 

s megmaradsz csapzott, de szép tavasz. 

Olyan ismerős nekem e hangulat... 

Elnyújtózik az üresség bennem... 

Nem akarok kezet nyújtani már 

soha többé senkinek! 

Félek, hogy azt mondod holnap, 

én voltam az a beékelődött ág, 

mi szárnyadat megbénította, 

hosszú, hosszú éveken át. 

Érzem, hogy megnőtt benned a sok 

átutazó csillaghajó. 

Régen nem néztél utánuk; 

mind egy lelkemet elhagyó vágy... 

Mind egy belőlem kitépett álom. 

Csábít, tudom az a messzeség, 

de én nem léphetem át veled: 

ezek falak, a saját határaim. 

A vér nem válik vízzé - mondják, 

s tudom, én sem lehetek jobb. 

Ha nem kellek így, nem kellek már 

- eddig is ugyanez voltam én... 

Félek a szemedbe nézni. 

Félek, hogy nincs tükörképem. 

Félek, nélküled mi várna rám? 

Félek lépni a vékony jégen. 

S jövőm az, hol a part szakad. 

Szeretlek, és belőled mertem eddig 

erőt, most nem tudom, mihez kezdjek... 

Ez nem segélykiáltás, 

ez csak egy helyzetjelentés. 

Egy helyben állok napok óta, 

s nem merek lépni, mozdulni már. 

Valami elveszett érzem, 

az a láthatatlan üveg égbolt, 

melynek égisze alatt voltunk 

gyümölcsös frigyben és boldog kegyben. 

Szeretlek, és túl nehéz megérteni, 

hogy tovatűnt az a boldog éra, 

a bódító, vakító fénytörés: 

a szerelemlátomás. 

Mikor kúszott ajkaink közé 

ez a vághatatlan sűrű köd? 

Mi lett más, és hova tovább? 

Mibe kapaszkodhatnék? 

A csókod mézédes, úgy, mint rég, 

de már nem annyira laktató. 

Mint egy szánalomból vetett konc; 

- ne nézz úgy rám! - itt van, egyél! 

Érzi az ember, ha szeretve van - mondják, 

és sovány a lélek. 

Leomlott bálvány a büszkeségem, 

dadogás vágyaim szózata. 

Szívesen lennék én az erős, 

az igába hajtó, zsarnok gonosz. 

De csak egy kő vagyok ott belül, 

pont ahol a szív szakad. 

A füveket nézem, ringnak - gyönyörű. 

Arcomon érzem a szellőt. 

Fehér felhők nyargalnak messze, 

árnyékuk a lelkemre vetül. 

Szólnék valami okosat, valami szépet, 

vagy csak pár vulgáris átkos szót. 

De nincs hangom, csak egy gondolat 

fészkel legbelül, s más semmi. 

Csak végtelen világűr, és benne Te; 

Nem akarlak elveszíteni!