Késő délután volt
akácon gyűltek a varjak,
a fagyos úton
lábaim hozzá indultak.
Szél rángatta kabátom,
úgy mint aki vinné,
úgy mint aki nagyon,
nagyon irigyelné.
Jégcsapok függtek
ereszcsatornákon,
kapaszkodtak egyre
mint bennem egy-két álom.
Nyitottam az ajtót,
a résen beszökött a hó,
apám bent az ágyon,
deresen vacogó.
Fagyos hideg volt,
elfogyott a gáza,
s míg ő az ágyon aludt
felszökött a láza.
Rám mosolygott szeme,
pedig lehelete dér,
sóhajom szaladt az égre,
fel az Istenér’
Egyedül jött vissza,
mint már annyiszor,
talán üzent is…, hogy jobb
ha takarót hozol.
Szinte szakadt a hó,
de én szedtem a lábam,
félóra sem volt
s a boltot megjártam.
Sietve téptem le
a csomagoló papírt,
s betakartam apám,
ki könnyek nélkül sírt.
Láthattam volna,
csak só ment a szemembe,
de úgy csináltam én is,
mintha rendbe lenne.
Begyújtottam, s mikor
már szűnt vacogása,
elköszönt tőlem
drága keze szorítása.
Az ajtó előtt
még felnéztem az égre,
és süket lett a fülem
minden szent igére….
….Néhány év múltán
egy kezdődő nyáron,
az a takaró lett szemfedél
az édesapámon.
Gyertya lángja égett
füstje keringve szállt,
s én térdre esve zokogva
tanultam a halált.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése