Jó néhány éve már, hogy a férjemmel Egyiptomban jártunk. A társasutazások velejáróra, hogy vegyes társaság verbuválódik össze, mindig vannak utasok, akikre felfigyelünk, mások taszítóak számunkra, néhányan szórakoztatóak, de csupán kevés arc marad meg bennünk, akikre még évek múlva is emlékezni fogunk.
Történetem szereplői már a repülőre szállás pillanatától fogva megbotránkoztattak és taszítottak minket, többieket. A bűnös kis hármas, akiknek egymással való kapcsolata oly egyértelmű és nyilvánvaló volt a külvilág számára. Az idős, tehetős üzletember a két hivatásos barátnőjével. A férfi jellegtelen arcát fakó, őszes haj keretezte. Drága, márkás ruhái jó ízlésről és vastag pénztárcáról tanúskodtak. Egyedül ravasz, apró, zöldes szemei adtak némi karaktert jelentéktelen külsejének. A társaságában lévő hölgyek közül az egyikük – nevezzük őt Ritának – már negyvenes éveiben járhatott, bár korát igazán nehezen lehetett megállapítani. Jó alakú, kicsit testes nő volt, vastag szálú vállig érő haját vöröses és szőkés tincsekre melíroztatta. Bőre ráncos és zsírosan fénylő a vastag alapozó, és a púder alatt, az állandó cigarettafüsttől, az éjszakázástól, és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől arca elhasználódottnak és kiéltnek tűnt. A két nő közül ő volt a profibb, a rangidős, aki szárnyai alá vette a fiatalabb lányt, de minden pillanatban tudomására adta, hogy neki, mint főnöknek bizonyos előjogok, no, és természetesen tisztelet jár. A másik hölgy alacsony, vézna teremtés volt, legfeljebb ha húsz éves lehetett – hívjuk őt Julinak. Feltűnő, de olcsó és silány minőségű ruháiban úgy festett, mint egy diáklány a jelmezbálban, aki utcalánynak öltözik. Ami igazán szép volt rajta, az a ragyogó mosolya, és az irigylésre méltó hibátlan, hófehér fogai. Sokkal visszafogottabban viselkedett, mint a társa, de igyekezett felvenni Rita stílusát.
Közönségesen, és visszataszítóak voltak, ők hárman. Étkezések közben hangoskodtak, ízléstelen vicceiken nagyokat nyerítve nevettek. Kifigurázták a személyzetet, gúnyt űztek mindenkiből. A strandon egymás után rendelték ki a drága italokat és ételeket, a felszolgáló pincéreket magyarul sértegették, majd jót kacagtak, amikor azok udvariasan mosolyogtak és bólogattak a fejükhöz vágott, számukra érthetetlen gorombaságokon.
A botrányos társaság így nekünk, kívülállóknak – akik a néhány napi pihenés idejére otthon hagytuk gondjainkat, és jól elrejtettük titkainkat – állandó témát adott. Számomra volt ugyanakkor valami mellbevágó őszinteség abban – vagy talán csak fricska a rajtuk csámcsogó szenteskedő közönségnek –, ahogyan ők hárman, ilyen leplezetlenül felvállalták romlottságukat.
A nyaralás első napjaiban a karnaki templomhoz kirándultunk. A lenyűgöző oszlopcsarnokban sétálva még a ma emberét is megszállja egyfajta misztikus erő, vagy inkább áhítat a több ezer éves építészeti remekmű iránt. Nem csoda, hogy én is megfeledkeztem az útitársainkról, mígnem Ritával a mosdóban összetalálkoztunk. Mindketten próbáltuk magunkat felfrissíteni a tikkasztó melegben. Ő még egy réteg púdert és rúzst varázsolt az arcára, majd, miközben hosszasan keresgélt a táskájában, dühösen elnyomott egy cifra szitkot az orra alatt.
– Segíthetek? Baj van?
– Mi van? – csattant fel durván, mint aki hozzászokott a megvető megjegyzésekhez, majd megenyhült, amint rám nézett. – Semmi, csak elfelejtettem filmet hozni a fényképezőgépbe. Az „Öreg” ki fog borulni, ha nem tudja megörökíteni ezeket a köveket, teljesen oda van a régiségekért.
– Tessék, fogja, szívesen odaadom ezt a tekercset, hoztam többet magammal – nyújtottam át neki egy kazettát.
– Köszönöm – szólt zavartan –, mennyivel tartozom? – és máris kotorászni kezdett a kopott fülű retiküljében.
– Semmivel, szívesen adom, nekem van még néhány.
– Na ne, nem fogadhatom el! Hidd el, ki tudom fizetni, forintban vagy fontban szeretnéd? – erősködött tovább. Látszott rajta, hogy soha nem adott és kapott ingyen kedvességet.
– Tegye csak el, nem tartozik semmivel – azzal kifordultam a mosdóból.
Rita viselkedése továbbra is otromba maradt, de amikor ezentúl rám nézett, felfedezni véltem egy halvány mosolyt a vastagon rúzsozott ajkain.
Julival a Paradise Islandra* tett hajókirándulás alkalmával nyílt lehetőségem beszélgetni. A sziget valóban paradicsomi, olyan, amilyet azelőtt csak képeslapokon láttam. Az aprócska szárazföld a türkizkék tenger közepén lakatlan, csak pálmalevelekből készült napernyők nyújtanak némi árnyékot a turistáknak a perzselő Nap elől. A homok vakítóan fehér, ami szépséges, egyben valószerűtlen kontraszt a Vörös-tenger kékjével szemben. Ez a gyönyörű látvány ámulatba ejtett, így a hajókorláthoz siettem, és a fényképezőgépemmel próbáltam rögzíteni a feledhetetlen képet. A korláthoz támaszkodva állt Juli, aki fel sem emelte tekintetét, mereven bámulta a hajóhoz csapódó hullámokat.
– Rosszul van? Jöjjön, üljön le!
– Köszönöm nem, az egyik matróztól kaptam már gyógyszert. Tudja, nem bírom a hullámzást, tengeri beteg vagyok. A repülőn is rémesen éreztem magamat – magyarázkodott, és próbált mosolyt erőltetni a rosszulléttől elgyötört arcára, zavartan fésülte ki ujjaival sápadt homlokába hulló szőke hajtincseit. – Furcsa – folytatta. Gyermekkoromban már januárban vártam a május elsejét, hogy felülhessek a körhintára. Azután hánytam egész nap, de mégsem bántam meg, mert olyan jó érzés volt várni, majd felülni a ringlispílre, hátrahajtani a fejemet a hintában, és csak pörögni, egyre csak pörögni, mígnem teljesen elszédülök. Most kinevet, igaz?
– Miért tenném?
– Ez az utazás is olyan, mint egykoron a majális. Vártam, izgultam, és tessék… rettegek a repüléstől, rosszul vagyok ezen a fantasztikus kiránduláson, még egy pohár vizet sem tudok kérni, mert nem beszélek nyelveket, és… hát nehéz… de Rita azt mondja, majd hozzászokom, és belejövök. Mindent ki lehet bírni, ugye?
Akkor még meglepett ez az őszinte kitárulkozás. Persze mostanra már az élettapasztalatom megtanított arra, hogy sokszor inkább a bizalmunkba avatunk, és megnyílunk egy idegennek, mintsem egy bensőséges barátnak.
– Először jár külföldön? – próbáltam oldani a feszültséget.
– Nem, pár éve voltam már Németországban. A nevelőapám néha segített a kamionos barátjának, és vállalt egy-két fuvart, szóval ő vitt el. Az odafelé út vicces volt, versenyeztünk az autópályán a többi autóssal. Sokat nevettünk és tréfálkoztunk, finomakat ettünk a benzinkutak melletti éttermekben. A városból nem sokat láttam, mert csak egy éjszakát töltöttünk ott, azután fordultunk vissza – tekintete elsötétült. Csak az ócska, külvárosi motelszobára emlékszem. A foltos ágyneműre, a koszos törülközőkre, a recsegő ágyra… – s megborzongott a nyomasztó emlékektől.
Lázasan törtem a fejem, vajon hogyan tudnék témát váltani, amikor Juli könnyedséget erőltetve magára rám nézett:
– És maga? Boldog? Helyesek a férjével.
– Igen. Tényleg nagyon boldogok vagyunk!
– Tudja, nekem is van párom otthon, csak ritkán találkozunk, mert sokat dolgozik. Ugye elhiszi?
– Persze! Sok boldogságot kívánok maguknak!
– Köszi! Azt ígérte, elvesz. Rendes ember – magyarázkodott zavartan. Ne haragudjon, be kell fejeznünk a beszélgetést, felváltom Ritát, már biztosan dühös rám, hogy eddig egyedül kellett szórakoztatnia az „Öreget”.
– Menjen csak! Minden jót! – kiáltottam utána.
Néhány nappal később, este, elfogyott a szobánkban az ásványvíz. A férjem elbóbiskolt a kanapén, kimerítette az egész napi búvárkodás és a sok élmény. Kilopóztam a szobánkból, és lementem a bárba egy kis frissítőért. Az itallapot tanulmányoztam a pultnál, amikor egy ismerős hang szólított meg:
– Nicsak, nicsak! Hol hagyta a férjecskéjét? Meghívhatom egy italra, ha már így kettecskén maradtunk?
A férfi durvasága nem lepett meg, sokkal inkább az, hogy egyáltalán megismert, hiszen a nyaralás ideje alatt senki mással nem törődött, csak önmagával, és a két barátnőjével.
– A férjem fent alszik a szobánkban, és köszönöm, de nem kérek semmit, én is fáradt vagyok.
– Persze, érthető! Kérem, ne haragudjon rám!
S amint pillantásunk találkozott, már nem a magabiztosan és gátlástalanul hőzöngő részeget, hanem egy magányos, szánalmas öregembert láttam.
– Tudja mit? Mégis iszom egyet magával. Mangó-koktélt kérek – és amint kimondtam e szavakat, már meg is bántam, hogy elgyengültem. – A lányokat hol hagyta? – szúrtam vissza, revansot véve az előbbi gorombaságáért.
– Untatnak. Elküldtem őket szórakozni. Nekem még egy dupla Jack Daniels lesz – rendelt angolul, majd hozzám fordult. Először jár Egyiptomban?
– Nem, már voltunk itt néhányszor. Első ízben a gyermekkori álmunkat megvalósítva a gízai piramisokat néztük meg, és az Egyiptomi Múzeum kincseit. Azután eljutottunk ide, a Vörös-tengerhez, és beleszerettünk a búvárkodásba.
– Igen, valóban lenyűgöző. Ennyi szépség egy helyen, ilyen ellentmondásokkal teli országban! A feleségem sorra megismertette velem az antik világ kincseit. Rengeteget utaztunk, bejártuk, és felfedeztük mindazt, amit a Földön látni érdemes.
– Elváltak?
– Itt hagyott! Ma két hónapja, hogy eltemettem.
– Bocsásson meg, részvétem – s legszívesebben elfutottam volna, olyan tehetetlennek éreztem magam.
– Egyszerűen meghalt, minden előzmény nélkül… elaludt. Érti ezt? Hogyan tehette meg ezt velem? – és olyan kétségbeesetten nézett rám, mint egy kisgyermek, aki elveszett a nagyvárosi forgatagban, és most apja és anyja nélkül, segítséget vár az első idegentől. – Pedig szerettem, azaz inkább természetesnek vettem, hogy mindig ott volt nekem. A részemmé vált, a jobbik énemmé – folytatta, de szavait inkább önmagához, vagy a whiskeys pohárhoz intézte, nem hozzám. – Mindent megkapott tőlem, ami pénzért megvásárolható. Tudtam, hogy boldogtalan, de nem törődtem vele. Nem szólt, nem kért számon soha, pedig komiszul bántam vele. Miért tűrt? – választ nem is várva hirtelen rám nézett, mintha most tudatosulna benne, hogy ott ülök mellette, ravasz róka pillantásával a lelkem mélyére hatolt. – Megvet, ugye?
– Nem tisztem ítélkezni.
– Milyen más válaszra is számíthattam volna egy magafajta nőtől! – csattant fel cinikusan. – Nem mondtam meg neki, hogy szükségem van rá – folytatta –, de még csak nem is éreztettem vele. Ezzel a tudattal kell most már itt élnem! Pokolba a magamfajtával! – kiáltotta indulatosan, és egy hajtásra kiitta az italát. – Jó éjszakát! Menjen aludni, vissza a férjéhez – egy pillanatra a vállamon pihentette a kezét, majd faképnél hagyott.
A nyaralás véget ért. A repülőgép landolt Budapesten, és az utasok – sokan vidáman, mások szomorkásan – feltöltődve élményekkel és emlékekkel elindultak hazafelé. A furcsa hármas szótlanul, kifejezéstelen tekintettel ballagott a kijárat felé, semmi jelét nem adták annak, hogy ismernék egymást. Beültek egy-egy taxiba, és eltűntek szem elől. Még a nevüket sem tudtam meg…
* Az egyiptomi Hurghadatól néhány kilométerre fekvő sziget a Vörös-tengeren, népszerű turistalátványosság.
2012
Történetem szereplői már a repülőre szállás pillanatától fogva megbotránkoztattak és taszítottak minket, többieket. A bűnös kis hármas, akiknek egymással való kapcsolata oly egyértelmű és nyilvánvaló volt a külvilág számára. Az idős, tehetős üzletember a két hivatásos barátnőjével. A férfi jellegtelen arcát fakó, őszes haj keretezte. Drága, márkás ruhái jó ízlésről és vastag pénztárcáról tanúskodtak. Egyedül ravasz, apró, zöldes szemei adtak némi karaktert jelentéktelen külsejének. A társaságában lévő hölgyek közül az egyikük – nevezzük őt Ritának – már negyvenes éveiben járhatott, bár korát igazán nehezen lehetett megállapítani. Jó alakú, kicsit testes nő volt, vastag szálú vállig érő haját vöröses és szőkés tincsekre melíroztatta. Bőre ráncos és zsírosan fénylő a vastag alapozó, és a púder alatt, az állandó cigarettafüsttől, az éjszakázástól, és az elfogyasztott alkoholmennyiségtől arca elhasználódottnak és kiéltnek tűnt. A két nő közül ő volt a profibb, a rangidős, aki szárnyai alá vette a fiatalabb lányt, de minden pillanatban tudomására adta, hogy neki, mint főnöknek bizonyos előjogok, no, és természetesen tisztelet jár. A másik hölgy alacsony, vézna teremtés volt, legfeljebb ha húsz éves lehetett – hívjuk őt Julinak. Feltűnő, de olcsó és silány minőségű ruháiban úgy festett, mint egy diáklány a jelmezbálban, aki utcalánynak öltözik. Ami igazán szép volt rajta, az a ragyogó mosolya, és az irigylésre méltó hibátlan, hófehér fogai. Sokkal visszafogottabban viselkedett, mint a társa, de igyekezett felvenni Rita stílusát.
Közönségesen, és visszataszítóak voltak, ők hárman. Étkezések közben hangoskodtak, ízléstelen vicceiken nagyokat nyerítve nevettek. Kifigurázták a személyzetet, gúnyt űztek mindenkiből. A strandon egymás után rendelték ki a drága italokat és ételeket, a felszolgáló pincéreket magyarul sértegették, majd jót kacagtak, amikor azok udvariasan mosolyogtak és bólogattak a fejükhöz vágott, számukra érthetetlen gorombaságokon.
A botrányos társaság így nekünk, kívülállóknak – akik a néhány napi pihenés idejére otthon hagytuk gondjainkat, és jól elrejtettük titkainkat – állandó témát adott. Számomra volt ugyanakkor valami mellbevágó őszinteség abban – vagy talán csak fricska a rajtuk csámcsogó szenteskedő közönségnek –, ahogyan ők hárman, ilyen leplezetlenül felvállalták romlottságukat.
A nyaralás első napjaiban a karnaki templomhoz kirándultunk. A lenyűgöző oszlopcsarnokban sétálva még a ma emberét is megszállja egyfajta misztikus erő, vagy inkább áhítat a több ezer éves építészeti remekmű iránt. Nem csoda, hogy én is megfeledkeztem az útitársainkról, mígnem Ritával a mosdóban összetalálkoztunk. Mindketten próbáltuk magunkat felfrissíteni a tikkasztó melegben. Ő még egy réteg púdert és rúzst varázsolt az arcára, majd, miközben hosszasan keresgélt a táskájában, dühösen elnyomott egy cifra szitkot az orra alatt.
– Segíthetek? Baj van?
– Mi van? – csattant fel durván, mint aki hozzászokott a megvető megjegyzésekhez, majd megenyhült, amint rám nézett. – Semmi, csak elfelejtettem filmet hozni a fényképezőgépbe. Az „Öreg” ki fog borulni, ha nem tudja megörökíteni ezeket a köveket, teljesen oda van a régiségekért.
– Tessék, fogja, szívesen odaadom ezt a tekercset, hoztam többet magammal – nyújtottam át neki egy kazettát.
– Köszönöm – szólt zavartan –, mennyivel tartozom? – és máris kotorászni kezdett a kopott fülű retiküljében.
– Semmivel, szívesen adom, nekem van még néhány.
– Na ne, nem fogadhatom el! Hidd el, ki tudom fizetni, forintban vagy fontban szeretnéd? – erősködött tovább. Látszott rajta, hogy soha nem adott és kapott ingyen kedvességet.
– Tegye csak el, nem tartozik semmivel – azzal kifordultam a mosdóból.
Rita viselkedése továbbra is otromba maradt, de amikor ezentúl rám nézett, felfedezni véltem egy halvány mosolyt a vastagon rúzsozott ajkain.
Julival a Paradise Islandra* tett hajókirándulás alkalmával nyílt lehetőségem beszélgetni. A sziget valóban paradicsomi, olyan, amilyet azelőtt csak képeslapokon láttam. Az aprócska szárazföld a türkizkék tenger közepén lakatlan, csak pálmalevelekből készült napernyők nyújtanak némi árnyékot a turistáknak a perzselő Nap elől. A homok vakítóan fehér, ami szépséges, egyben valószerűtlen kontraszt a Vörös-tenger kékjével szemben. Ez a gyönyörű látvány ámulatba ejtett, így a hajókorláthoz siettem, és a fényképezőgépemmel próbáltam rögzíteni a feledhetetlen képet. A korláthoz támaszkodva állt Juli, aki fel sem emelte tekintetét, mereven bámulta a hajóhoz csapódó hullámokat.
– Rosszul van? Jöjjön, üljön le!
– Köszönöm nem, az egyik matróztól kaptam már gyógyszert. Tudja, nem bírom a hullámzást, tengeri beteg vagyok. A repülőn is rémesen éreztem magamat – magyarázkodott, és próbált mosolyt erőltetni a rosszulléttől elgyötört arcára, zavartan fésülte ki ujjaival sápadt homlokába hulló szőke hajtincseit. – Furcsa – folytatta. Gyermekkoromban már januárban vártam a május elsejét, hogy felülhessek a körhintára. Azután hánytam egész nap, de mégsem bántam meg, mert olyan jó érzés volt várni, majd felülni a ringlispílre, hátrahajtani a fejemet a hintában, és csak pörögni, egyre csak pörögni, mígnem teljesen elszédülök. Most kinevet, igaz?
– Miért tenném?
– Ez az utazás is olyan, mint egykoron a majális. Vártam, izgultam, és tessék… rettegek a repüléstől, rosszul vagyok ezen a fantasztikus kiránduláson, még egy pohár vizet sem tudok kérni, mert nem beszélek nyelveket, és… hát nehéz… de Rita azt mondja, majd hozzászokom, és belejövök. Mindent ki lehet bírni, ugye?
Akkor még meglepett ez az őszinte kitárulkozás. Persze mostanra már az élettapasztalatom megtanított arra, hogy sokszor inkább a bizalmunkba avatunk, és megnyílunk egy idegennek, mintsem egy bensőséges barátnak.
– Először jár külföldön? – próbáltam oldani a feszültséget.
– Nem, pár éve voltam már Németországban. A nevelőapám néha segített a kamionos barátjának, és vállalt egy-két fuvart, szóval ő vitt el. Az odafelé út vicces volt, versenyeztünk az autópályán a többi autóssal. Sokat nevettünk és tréfálkoztunk, finomakat ettünk a benzinkutak melletti éttermekben. A városból nem sokat láttam, mert csak egy éjszakát töltöttünk ott, azután fordultunk vissza – tekintete elsötétült. Csak az ócska, külvárosi motelszobára emlékszem. A foltos ágyneműre, a koszos törülközőkre, a recsegő ágyra… – s megborzongott a nyomasztó emlékektől.
Lázasan törtem a fejem, vajon hogyan tudnék témát váltani, amikor Juli könnyedséget erőltetve magára rám nézett:
– És maga? Boldog? Helyesek a férjével.
– Igen. Tényleg nagyon boldogok vagyunk!
– Tudja, nekem is van párom otthon, csak ritkán találkozunk, mert sokat dolgozik. Ugye elhiszi?
– Persze! Sok boldogságot kívánok maguknak!
– Köszi! Azt ígérte, elvesz. Rendes ember – magyarázkodott zavartan. Ne haragudjon, be kell fejeznünk a beszélgetést, felváltom Ritát, már biztosan dühös rám, hogy eddig egyedül kellett szórakoztatnia az „Öreget”.
– Menjen csak! Minden jót! – kiáltottam utána.
Néhány nappal később, este, elfogyott a szobánkban az ásványvíz. A férjem elbóbiskolt a kanapén, kimerítette az egész napi búvárkodás és a sok élmény. Kilopóztam a szobánkból, és lementem a bárba egy kis frissítőért. Az itallapot tanulmányoztam a pultnál, amikor egy ismerős hang szólított meg:
– Nicsak, nicsak! Hol hagyta a férjecskéjét? Meghívhatom egy italra, ha már így kettecskén maradtunk?
A férfi durvasága nem lepett meg, sokkal inkább az, hogy egyáltalán megismert, hiszen a nyaralás ideje alatt senki mással nem törődött, csak önmagával, és a két barátnőjével.
– A férjem fent alszik a szobánkban, és köszönöm, de nem kérek semmit, én is fáradt vagyok.
– Persze, érthető! Kérem, ne haragudjon rám!
S amint pillantásunk találkozott, már nem a magabiztosan és gátlástalanul hőzöngő részeget, hanem egy magányos, szánalmas öregembert láttam.
– Tudja mit? Mégis iszom egyet magával. Mangó-koktélt kérek – és amint kimondtam e szavakat, már meg is bántam, hogy elgyengültem. – A lányokat hol hagyta? – szúrtam vissza, revansot véve az előbbi gorombaságáért.
– Untatnak. Elküldtem őket szórakozni. Nekem még egy dupla Jack Daniels lesz – rendelt angolul, majd hozzám fordult. Először jár Egyiptomban?
– Nem, már voltunk itt néhányszor. Első ízben a gyermekkori álmunkat megvalósítva a gízai piramisokat néztük meg, és az Egyiptomi Múzeum kincseit. Azután eljutottunk ide, a Vörös-tengerhez, és beleszerettünk a búvárkodásba.
– Igen, valóban lenyűgöző. Ennyi szépség egy helyen, ilyen ellentmondásokkal teli országban! A feleségem sorra megismertette velem az antik világ kincseit. Rengeteget utaztunk, bejártuk, és felfedeztük mindazt, amit a Földön látni érdemes.
– Elváltak?
– Itt hagyott! Ma két hónapja, hogy eltemettem.
– Bocsásson meg, részvétem – s legszívesebben elfutottam volna, olyan tehetetlennek éreztem magam.
– Egyszerűen meghalt, minden előzmény nélkül… elaludt. Érti ezt? Hogyan tehette meg ezt velem? – és olyan kétségbeesetten nézett rám, mint egy kisgyermek, aki elveszett a nagyvárosi forgatagban, és most apja és anyja nélkül, segítséget vár az első idegentől. – Pedig szerettem, azaz inkább természetesnek vettem, hogy mindig ott volt nekem. A részemmé vált, a jobbik énemmé – folytatta, de szavait inkább önmagához, vagy a whiskeys pohárhoz intézte, nem hozzám. – Mindent megkapott tőlem, ami pénzért megvásárolható. Tudtam, hogy boldogtalan, de nem törődtem vele. Nem szólt, nem kért számon soha, pedig komiszul bántam vele. Miért tűrt? – választ nem is várva hirtelen rám nézett, mintha most tudatosulna benne, hogy ott ülök mellette, ravasz róka pillantásával a lelkem mélyére hatolt. – Megvet, ugye?
– Nem tisztem ítélkezni.
– Milyen más válaszra is számíthattam volna egy magafajta nőtől! – csattant fel cinikusan. – Nem mondtam meg neki, hogy szükségem van rá – folytatta –, de még csak nem is éreztettem vele. Ezzel a tudattal kell most már itt élnem! Pokolba a magamfajtával! – kiáltotta indulatosan, és egy hajtásra kiitta az italát. – Jó éjszakát! Menjen aludni, vissza a férjéhez – egy pillanatra a vállamon pihentette a kezét, majd faképnél hagyott.
A nyaralás véget ért. A repülőgép landolt Budapesten, és az utasok – sokan vidáman, mások szomorkásan – feltöltődve élményekkel és emlékekkel elindultak hazafelé. A furcsa hármas szótlanul, kifejezéstelen tekintettel ballagott a kijárat felé, semmi jelét nem adták annak, hogy ismernék egymást. Beültek egy-egy taxiba, és eltűntek szem elől. Még a nevüket sem tudtam meg…
* Az egyiptomi Hurghadatól néhány kilométerre fekvő sziget a Vörös-tengeren, népszerű turistalátványosság.
2012
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése