KÉNE MÁR, EGY VIDÁM DOLGOT ÍRNI

Kéne már, egy vidám dolgot írni, nem folyton sírni, hogy szar ez a világ.
Folyton érezni, hogy titkos féreg foga rág, ki néha böffent, csuklik, meg röffent,
lélekbe mar, belém rondít, és csócsálja lelkemet.
Nyomorgatva testemet, karmos kezével ölelget, megfakult énemet, leköpve,
nyomorba döntve ingatag hitemet.
Kéne már, egy kis optimizmus, szürrealizmus, kapitalizmus, hogy kizsigerelt énem, hasra fekve, iszapot kaparjon keményen, míg kicsordul a fogyó hold nyála.
Hogy érezhessem, nem éltem hiába.
Mert nem fertelmes, csak förtelem, fúrócsigát eszem, nyersen, csupa nyák.
Ejnye, az anyád, hová jutottam, már a szemetes sem köszön, élni akarok,
mielőtt az égbe költözöm.
Ott aztán szárnyra kelve, énekelve, felhőkön ugrándozom, mint egy majom,
Nem reszketve áradástól, hidegtől, vagy lombhullástól, mert ott nincs fa, és nincs avar, ami békémben zavar, és netán eltakar.
Egy pár emlék, biztosan ott is felkavar, de sebaj, mert majd elfelejtem, hiszen mi mást tehetnék egy régi történettel, életemből egy szelettel, mely régen elkopott. Csak volt, és a volt, mindig kétesélyes, vagy igaz, vagy nem, semmiképpen nem veszélyes.
Ez nem vers, de nem is próza, csupán, egy idétlen móka, tudod? Kedvesem.
Már csak Te érdekelsz, de csak húzod az időt, várva, hogy az illetékes rám húzza a szemfedőt, és akkor ordítva bőgöl, kis poszáta, hogy ne még, mégis akarom!
Hátha megszán az ég, és megint leszek.
De ha fájdalom szele ráz, már késő, elszálltam, mint egy bélgáz, és a történet bevégeztetett.
Kéne már, egy vidám dolgot írni, még ha idült is, meg hülye.
Szegényebb lennék nélküle.