Kijev, Boriszpol repülőtér. Tömeg és zsúfoltság, kígyózó, hosszú sorok várnak a beléptető kapunál az útlevél ellenőrzésre. Végre mi következünk, és jönnek a szokásos kérdések a veséig hatoló pillantásokkal kísérve: hova, miért, mennyi időre, milyen célból jöttünk. Folyékony oroszságom meggyőzi a szigorú vámtisztet, elmosolyodik, kellemes itt tartózkodást kíván, s beléphetünk Ukrajnába. A váróteremben hatalmas a tömeg, de azonnal megpillantok egy félszeg, várakozó férfit, táblát szorongatva a kezében, a cégem nevével. Mosolyogva odalépünk, ő Vologya a sofőr, aki a Szlavjanszk melleti kis faluba, Polonnojébe visz minket. Kedves arcú, kövérkés, mosolygós férfi, orrára rózsákat festett az évtizedek alatt elfogyasztott vodkamennyiség. Érdekes, hogy az értünk küldött sofőrt szinte minden alkalommal Vologyának, vagy Misának hívják. Készséges és udvarias, segít cipelni a csomagjainkat a Ladáig, amivel az előttünk álló több száz kilométert megtesszük. A hihetetlenül széles sugárúton kelet felé elindulunk a fővárosból. A mellettünk elsuhanó fák színpompásak, szinte lángolnak a fényben a sárguló, aranyló, vörösen izzó levelektől. Mint egy impresszionista festmény! Elgondolkodom, hogy vajon itt lassabban köszöntött be az ősz, s ezért ilyen csodálatos a természet, vagy csak most van időm arra, hogy észrevegyem az apró csodákat.
Bár szeptember vége van, de szokatlan a meleg, így izzadunk a klíma nélküli autóban. Én elől ülök, és mint mindig, most is szóba elegyedek a sofőrrel, egyrészt, mert szeretek a helyiekkel beszélgetni, másrészt, hogy ő el ne aludjon. Ahogy távolodunk Kijevtől, egyre monotonabb a táj. Megműveletlen pusztaságok, szürkén és egyhangúan suhannak el mellettünk. Hiányolom az őzeket és nyuszikat, amiket itthon mindig láthatunk az autóutak melletti földeken. Kérdezem is Vologyát, hol vannak a vadak. Nevetve mondja: „megesszük őket”. Félek, hogy nem viccel. Ahogy keletebbre haladunk, kezdetét veszi az időutazás. Az utak szinte járhatatlanok, felfagyott, kitöredezett beton, kátyú, kátyú hátán. Semmi sincs kitáblázva, Vologya ennek ellenére magabiztosan robog az ismeretlenbe. A forgalom gyér, ami nyugtatóan hat rám ilyen rettenetes útviszonyokat tapasztalva. Az út szélén kis falvacskák, magányos tanyák szomorkodnak nadrágszíj parcellákkal. Az apró házikók, fából és palából, bádogcserepekkel a tetejükön olyanok, mint a régi orosz népmesék kunyhói. Lerí a mérhetetlen szegénység mindenről. Nem állom meg, hogy kicsit ne politizáljak sofőrünkkel. Persze óvatosak vagyunk mindketten. Szóba kerül a mezőgazdaság. Kérdezem, mi az oka annak, hogy Ukrajnában, ami valamikor a Szovjetunió éléstára volt, alig látni megművelt földet a kis parasztgazdaságokon, és a konyhakerteken kívül. Vologya, az Unió széthullását és a rendszerváltást okolja. Magyarországgal, a régi szomszéddal például szinte teljesen megszűnt az export-import kapcsolat, eltűntek az ukrán polcokról a magyar konzervek, a szalámi, és a jó tokaji bor is.
Eszembe jut a „holodomor” – hiszen napjainkban is ezrek éheznek Ukrajnában –, a nagy éhínség, amikor 1932 áprilisától 1933 októberéig 7-10 millió ukrán halt éhen. A sztálini rezsim tudatos kiéheztető politikája volt ez, amivel a nemzeti önazonosságot akarták megtörni. A falvakból kivezető utakat lezárták, a nemzetközi segélyszállítmányok idejutását megakadályozták. Az 1937-es népszámlálás már mutatta Ukrajnában az iszonyú demográfiai veszteséget, az 1926-os, megelőző népszámlálás óta. Sztálin kivégeztette a számlálóbiztosokat, meghamisíttatta az adatokat, és ezzel a problémát megoldottnak tekintette. A múlt és a jelen számtalan szörnyűsége, és a szláv népet folyamatosan sújtó rezsimek ellenére Ukrajna jelenleg is politikailag megosztott. Kijev és Kijevtől nyugatra van a hazafias Ukrajna, ami ünnepli az elszakadást Oroszországtól, ahol a családokban újra az anyanyelvükön, ukránul beszélnek, ahol azonnal feléledt a nemzeti öntudat 1991-ben a függetlenség kikiáltásakor. Kelet Ukrajna továbbra is vágyik a „nagy testvér” oltalmazására, itt érdekes módon függetlenség ide, vagy oda, még a családtagok is oroszul kommunikálnak egymással.
Vologya nyelve is megoldódik, mesélni kezd az életükről. Kijevben, egyetemen tanul a lánya, őt támogatják pénzzel, élelemmel, de remélik jó és boldog élete a lesz. A felesége asszisztensnő, munka mellett takarít és idénymunkát végez. A kisfiú még otthon van, iskolás, belőle még bármi lehet. Odafele úton, Pesten, a repülőtéri üzletben vettem ajándékot a gyerekeimnek. Kedves kis apróságokat, amivel talán kárpótolom őket a néhány napos anyahiányért. Önkéntelenül nyúlok a táskámba, s az egyik játékot elküldöm az ismeretlen ukrán kisfiúnak. Vologya örül, köszöni.
Elcsigázottan, éhesen, izzadtan érkezünk meg Polonnojeba. Érdeklődöm, hogy hol a szálloda, Vologya mondja, az nincs. Egy lerobbant munkásszállóra visz minket. Sokemeletes szocialista épület, embert alig látunk. A „gyezsurnaja” fogad bennünket, megkapjuk a kulcsokat, egy darab szappant és körülbelül négy méternyi WC papírt kiadagolva. A szoba rettenetes. Meleg víz nincs, a kád szinte fekete a rárakódott rozsdától. Egy ágy, fotel, rozoga dohányzóasztal a berendezés. A hajópadló deszkái között 10 centis repedés. Az éhségtől, a fáradtságtól és a kimerültségtől elsírom magam. Mi az ördögöt keresek itt, kell ez nekem? Hiányzik a családom, a gyerekeim, fel is hívom őket. A fiaim csivitelése kicsit felvidít. Összeszedem magam, mindjárt jönnek értünk az üzletfeleink, két gyárigazgató, indulunk gyárlátogatásra, majd késő este vacsorázni.
Elindulunk gyalog a gyárba. Ahogy befordulunk az utcára, az úttesten egy hatalmas termetű kutya elgázolt teteme hever. Összerázkódom az iszonyattól és attól a közönytől, ahogyan az itt élők tudomást sem vesznek róla, és kerékpárral, vagy autóval egykedvűen kikerülik a szerencsétlen állatot. Mivel orvosolható az igénytelenség? Gondolom, egy közösségnek meg kell tapasztalnia a törődést, és érezni kell a gondoskodást ahhoz, hogy ő is felelősnek és gondoskodónak érezze magát.
A gyár egy ütött-kopott épület, benne az óriási alagútkemencék, amiben porcelánedényeket gyártanak és égetnek ki. Az emberek, – főleg asszonyok –, egykedvűen végzik a monoton, nehéz fizikai munkát. Kényelmetlenül feszengek a jól kosztümömben és a tűsarkú cipőben. A dolgozók fáradt arccal, fásult tekintettel húzzák mosolyra az ajkukat, úgy fogadják köszönésünket. Számukra, mi, csak európai csodabogarak vagyunk, akik olyasmit akarunk eladni nekik, – amitől ugyan könnyebb lenne a munkájuk –, amire úgy sem lesz pénz. Az asszonyok, a férjeik elhordott ingének ujját levágják, és azt húzzák fel könyékig, hogy védjék magukat a hő ellen, amikor a tornyokba rendezett forró tányérokat leemelik a kemencekocsikról. Mindegyiküknek tele van égésnyommal a karja. Munkavédelem Polonnojeban! Összeszorul a szívünk a főnökömmel, s elhatározzuk, hogy a legközelebbi szállítmánnyal kiküldünk azbeszt védőkesztyűket. Megint belém hasít az előbbi kérdés az igényességről, az egymásra figyelésről… Néhány órás tárgyalás után az étteremben folytatjuk a megbeszélést.
Az étel kiváló, a személyzet nagyon kedves. Igen, ez az igazi szláv lélek és szív. Jóízűen fogyasztjuk a finom ukrán ételeket, megpróbálva megköszönni a vendéglátóink igyekezetét és kedvességét. Holodec, azaz, a mi kocsonyánkhoz hasonló étel, ukrán scsí (ami itt káposztával, céklával, répával és hússal készül), számtalan különféle sült és saláta kerül asztalra, no meg persze az elmaradhatatlan vodka. Ha elfektetik az üveget az asztalra, jelzés a pincérnek, hogy hozhatja a következő jégbe hűtött üveg alkoholt. Mi, magyarok, csak aprókat kortyolunk az italból, de a vendéglátóink a vacsora végére háromszor fektetik le az üres üveget. Persze jönnek sorra a tósztok, először a barátságra, majd a sikeres üzletre. A harmadik tósztot mindig a férfiak mondják felállva a jelenlévő hölgyeket köszöntve. Ilyenkor zavaromban idétlenül vigyorgok a félszeg bókokat hallgatva. A negyedik köszöntőt udvariasségból én szoktam mondani a jelenlévő, és távollévő férfiak és családjaik tiszteletére, amivel általában osztatlan sikert aratok. Persze koccintunk még a családjainkra, az egészségre és boldogságra, a világbékére, globális felmelegedés ellen, női egyenjogúságra…
Végre véget ér a hosszú nap, s holtfáradtan zuhanok az ágyba, pedig amikor megérkeztünk, meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom tudni hunyni a szememet.
Másnap reggel, kulturprogramként, elvisznek minket a „szvjatogorszki kolostorba". Az elénk táruló látvány leírhatatlan, misztikus és egyben katartikus élmény. Kanyargó folyócska, mögötte a hegyek, puha homokkőből és agyagból álló gyomrukban őrzött több száz éves szerzetesi barlanglabirintussal. A hegy tetején hófehér, kék, zöld és arany hagymakupolás pravoszláv templomegyüttes pompázik.
A XIV.-XV. század folyamán alapított kolostor, ma, egyike „Ukrajna hét csodájának”, de mi, magyarok mégis oly keveset tudunk róla. A nyugati jóléti társadalmak turistái, elutazunk Balira, Rómába, Afrikába, a Maldív-szigetekre, de oly kevés érdeklődést mutatunk tőlünk keletebbre lévő szomszédjaink iránt.
Ennek politikai és érzelmi okai is lehetnek. A rendszerváltás óta nem sikk Kelet-Európáról, főleg a volt Szovjetunió utódállamairól tudni, vagy beszélni. Persze jókat nevetünk az ukrán és orosz maffiás vicceken, de már nem akarunk tudni az ott élő sok millió szláv emberről.
Visszatérve a kolostorra: jelenleg is működik, 1992-től fogva folyamatosan újjáépítik és helyreállítják. Nagyon nagy váltás és eredmény ez egy olyan országban, ahol a szocializmus idején az arany hagymakupolás templomokban raktárakat, műhelyeket alakítottak ki. Tette ezt az akkori politikai hatalom egy mélyen vallásos szláv néppel. Ebben a kolostorban üdülőt üzemeltettek a donyeci szénbányászok és családtagjaik részére. Az itt élő szerzetesekről keveset tudok meg, mert nőkkel nem beszélhetnek, csak csendben dolgozgatnak az újonnan elkészült rendházban, vagy a veteményesekben. Bejuthatunk a katakombákba, itt libasorban, egymás kezét fogva, egy-egy szál gyertyával a kezünkben, áhítattal és csodálattal vegyes érzéssel járjuk végig a barlanglakásokat.
Maradnánk még, de indulnunk kell vissza Kijevbe. Ahogyan távolodunk Polonnojétől, s közeledünk a fővárosba, úgy sorra nőnek ki a magasabb épületek a semmiből, egyre szélesebbek az utak, a ladákat luxusautók, és terepjárók váltják fel. Átszeljük a várost, s újra csak kapkodjuk a fejünket a bámulattól. Üveg felhőkarcolók, híres divatházak méregdrága üzletei, gyönyörű autók, hihetetlen elegáns hölgyek, jól öltözött yuppik mindenütt.
A pazar vacsoránkat egy, a Dnyeperen úszó, fából készült hajó luxuséttermében fogyasztjuk el. A népviseletbe öltözött pincérek hozzák egymás után a fogásokat, amik mind ukrán nemzeti ételek. Már a számtalan előétellel úgy jóllakunk, hogy a fő fogásokhoz már hozzá sem tudunk nyúlni. A vacsoránk árából egész Polonnoje jól lakhatott volna. A vendéglátóink már egészen más emberek, kozmopolita üzletemberek. Azért egy éjszakai rövid városnézés itt is belefér még a napunkba a tárgyalások után.
Hajnalban érünk vissza a szállásra, a legkényesebb ízlést is kielégítő „Rusz” hotelbe. A fényűző szálloda tizenhatodik emeleti szobájában sokáig állok még az ablaknál, csodálva a még most is fényben úszó, de már elcsendesedő világvárost. Olvasom a multik neonreklámjait, nézem a felhőkarcolókat, és közben kavarognak a fejemben a képek a polonnojei nyomorról, az összeégett kezű asszonyokról, a vodkába menekülő tehetetlen családapákról, a döglött kutyáról, a küzdelmes életekről, amikbe bepillantást nyertem.
Nem tudok sorsokat megváltoztatni, de a gyerekeimet megpróbálom úgy nevelni, hogy okosan és nyitott szemmel járjanak a világban. Elfogadóak, toleránsak és empatikusak legyenek, próbálják meg érzékenységgel szemlélni a világot, ezáltal érezzék és becsüljék meg helyüket és sorsukat a világunkban.
2010
Bár szeptember vége van, de szokatlan a meleg, így izzadunk a klíma nélküli autóban. Én elől ülök, és mint mindig, most is szóba elegyedek a sofőrrel, egyrészt, mert szeretek a helyiekkel beszélgetni, másrészt, hogy ő el ne aludjon. Ahogy távolodunk Kijevtől, egyre monotonabb a táj. Megműveletlen pusztaságok, szürkén és egyhangúan suhannak el mellettünk. Hiányolom az őzeket és nyuszikat, amiket itthon mindig láthatunk az autóutak melletti földeken. Kérdezem is Vologyát, hol vannak a vadak. Nevetve mondja: „megesszük őket”. Félek, hogy nem viccel. Ahogy keletebbre haladunk, kezdetét veszi az időutazás. Az utak szinte járhatatlanok, felfagyott, kitöredezett beton, kátyú, kátyú hátán. Semmi sincs kitáblázva, Vologya ennek ellenére magabiztosan robog az ismeretlenbe. A forgalom gyér, ami nyugtatóan hat rám ilyen rettenetes útviszonyokat tapasztalva. Az út szélén kis falvacskák, magányos tanyák szomorkodnak nadrágszíj parcellákkal. Az apró házikók, fából és palából, bádogcserepekkel a tetejükön olyanok, mint a régi orosz népmesék kunyhói. Lerí a mérhetetlen szegénység mindenről. Nem állom meg, hogy kicsit ne politizáljak sofőrünkkel. Persze óvatosak vagyunk mindketten. Szóba kerül a mezőgazdaság. Kérdezem, mi az oka annak, hogy Ukrajnában, ami valamikor a Szovjetunió éléstára volt, alig látni megművelt földet a kis parasztgazdaságokon, és a konyhakerteken kívül. Vologya, az Unió széthullását és a rendszerváltást okolja. Magyarországgal, a régi szomszéddal például szinte teljesen megszűnt az export-import kapcsolat, eltűntek az ukrán polcokról a magyar konzervek, a szalámi, és a jó tokaji bor is.
Eszembe jut a „holodomor” – hiszen napjainkban is ezrek éheznek Ukrajnában –, a nagy éhínség, amikor 1932 áprilisától 1933 októberéig 7-10 millió ukrán halt éhen. A sztálini rezsim tudatos kiéheztető politikája volt ez, amivel a nemzeti önazonosságot akarták megtörni. A falvakból kivezető utakat lezárták, a nemzetközi segélyszállítmányok idejutását megakadályozták. Az 1937-es népszámlálás már mutatta Ukrajnában az iszonyú demográfiai veszteséget, az 1926-os, megelőző népszámlálás óta. Sztálin kivégeztette a számlálóbiztosokat, meghamisíttatta az adatokat, és ezzel a problémát megoldottnak tekintette. A múlt és a jelen számtalan szörnyűsége, és a szláv népet folyamatosan sújtó rezsimek ellenére Ukrajna jelenleg is politikailag megosztott. Kijev és Kijevtől nyugatra van a hazafias Ukrajna, ami ünnepli az elszakadást Oroszországtól, ahol a családokban újra az anyanyelvükön, ukránul beszélnek, ahol azonnal feléledt a nemzeti öntudat 1991-ben a függetlenség kikiáltásakor. Kelet Ukrajna továbbra is vágyik a „nagy testvér” oltalmazására, itt érdekes módon függetlenség ide, vagy oda, még a családtagok is oroszul kommunikálnak egymással.
Vologya nyelve is megoldódik, mesélni kezd az életükről. Kijevben, egyetemen tanul a lánya, őt támogatják pénzzel, élelemmel, de remélik jó és boldog élete a lesz. A felesége asszisztensnő, munka mellett takarít és idénymunkát végez. A kisfiú még otthon van, iskolás, belőle még bármi lehet. Odafele úton, Pesten, a repülőtéri üzletben vettem ajándékot a gyerekeimnek. Kedves kis apróságokat, amivel talán kárpótolom őket a néhány napos anyahiányért. Önkéntelenül nyúlok a táskámba, s az egyik játékot elküldöm az ismeretlen ukrán kisfiúnak. Vologya örül, köszöni.
Elcsigázottan, éhesen, izzadtan érkezünk meg Polonnojeba. Érdeklődöm, hogy hol a szálloda, Vologya mondja, az nincs. Egy lerobbant munkásszállóra visz minket. Sokemeletes szocialista épület, embert alig látunk. A „gyezsurnaja” fogad bennünket, megkapjuk a kulcsokat, egy darab szappant és körülbelül négy méternyi WC papírt kiadagolva. A szoba rettenetes. Meleg víz nincs, a kád szinte fekete a rárakódott rozsdától. Egy ágy, fotel, rozoga dohányzóasztal a berendezés. A hajópadló deszkái között 10 centis repedés. Az éhségtől, a fáradtságtól és a kimerültségtől elsírom magam. Mi az ördögöt keresek itt, kell ez nekem? Hiányzik a családom, a gyerekeim, fel is hívom őket. A fiaim csivitelése kicsit felvidít. Összeszedem magam, mindjárt jönnek értünk az üzletfeleink, két gyárigazgató, indulunk gyárlátogatásra, majd késő este vacsorázni.
Elindulunk gyalog a gyárba. Ahogy befordulunk az utcára, az úttesten egy hatalmas termetű kutya elgázolt teteme hever. Összerázkódom az iszonyattól és attól a közönytől, ahogyan az itt élők tudomást sem vesznek róla, és kerékpárral, vagy autóval egykedvűen kikerülik a szerencsétlen állatot. Mivel orvosolható az igénytelenség? Gondolom, egy közösségnek meg kell tapasztalnia a törődést, és érezni kell a gondoskodást ahhoz, hogy ő is felelősnek és gondoskodónak érezze magát.
A gyár egy ütött-kopott épület, benne az óriási alagútkemencék, amiben porcelánedényeket gyártanak és égetnek ki. Az emberek, – főleg asszonyok –, egykedvűen végzik a monoton, nehéz fizikai munkát. Kényelmetlenül feszengek a jól kosztümömben és a tűsarkú cipőben. A dolgozók fáradt arccal, fásult tekintettel húzzák mosolyra az ajkukat, úgy fogadják köszönésünket. Számukra, mi, csak európai csodabogarak vagyunk, akik olyasmit akarunk eladni nekik, – amitől ugyan könnyebb lenne a munkájuk –, amire úgy sem lesz pénz. Az asszonyok, a férjeik elhordott ingének ujját levágják, és azt húzzák fel könyékig, hogy védjék magukat a hő ellen, amikor a tornyokba rendezett forró tányérokat leemelik a kemencekocsikról. Mindegyiküknek tele van égésnyommal a karja. Munkavédelem Polonnojeban! Összeszorul a szívünk a főnökömmel, s elhatározzuk, hogy a legközelebbi szállítmánnyal kiküldünk azbeszt védőkesztyűket. Megint belém hasít az előbbi kérdés az igényességről, az egymásra figyelésről… Néhány órás tárgyalás után az étteremben folytatjuk a megbeszélést.
Az étel kiváló, a személyzet nagyon kedves. Igen, ez az igazi szláv lélek és szív. Jóízűen fogyasztjuk a finom ukrán ételeket, megpróbálva megköszönni a vendéglátóink igyekezetét és kedvességét. Holodec, azaz, a mi kocsonyánkhoz hasonló étel, ukrán scsí (ami itt káposztával, céklával, répával és hússal készül), számtalan különféle sült és saláta kerül asztalra, no meg persze az elmaradhatatlan vodka. Ha elfektetik az üveget az asztalra, jelzés a pincérnek, hogy hozhatja a következő jégbe hűtött üveg alkoholt. Mi, magyarok, csak aprókat kortyolunk az italból, de a vendéglátóink a vacsora végére háromszor fektetik le az üres üveget. Persze jönnek sorra a tósztok, először a barátságra, majd a sikeres üzletre. A harmadik tósztot mindig a férfiak mondják felállva a jelenlévő hölgyeket köszöntve. Ilyenkor zavaromban idétlenül vigyorgok a félszeg bókokat hallgatva. A negyedik köszöntőt udvariasségból én szoktam mondani a jelenlévő, és távollévő férfiak és családjaik tiszteletére, amivel általában osztatlan sikert aratok. Persze koccintunk még a családjainkra, az egészségre és boldogságra, a világbékére, globális felmelegedés ellen, női egyenjogúságra…
Végre véget ér a hosszú nap, s holtfáradtan zuhanok az ágyba, pedig amikor megérkeztünk, meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom tudni hunyni a szememet.
Másnap reggel, kulturprogramként, elvisznek minket a „szvjatogorszki kolostorba". Az elénk táruló látvány leírhatatlan, misztikus és egyben katartikus élmény. Kanyargó folyócska, mögötte a hegyek, puha homokkőből és agyagból álló gyomrukban őrzött több száz éves szerzetesi barlanglabirintussal. A hegy tetején hófehér, kék, zöld és arany hagymakupolás pravoszláv templomegyüttes pompázik.
A XIV.-XV. század folyamán alapított kolostor, ma, egyike „Ukrajna hét csodájának”, de mi, magyarok mégis oly keveset tudunk róla. A nyugati jóléti társadalmak turistái, elutazunk Balira, Rómába, Afrikába, a Maldív-szigetekre, de oly kevés érdeklődést mutatunk tőlünk keletebbre lévő szomszédjaink iránt.
Ennek politikai és érzelmi okai is lehetnek. A rendszerváltás óta nem sikk Kelet-Európáról, főleg a volt Szovjetunió utódállamairól tudni, vagy beszélni. Persze jókat nevetünk az ukrán és orosz maffiás vicceken, de már nem akarunk tudni az ott élő sok millió szláv emberről.
Visszatérve a kolostorra: jelenleg is működik, 1992-től fogva folyamatosan újjáépítik és helyreállítják. Nagyon nagy váltás és eredmény ez egy olyan országban, ahol a szocializmus idején az arany hagymakupolás templomokban raktárakat, műhelyeket alakítottak ki. Tette ezt az akkori politikai hatalom egy mélyen vallásos szláv néppel. Ebben a kolostorban üdülőt üzemeltettek a donyeci szénbányászok és családtagjaik részére. Az itt élő szerzetesekről keveset tudok meg, mert nőkkel nem beszélhetnek, csak csendben dolgozgatnak az újonnan elkészült rendházban, vagy a veteményesekben. Bejuthatunk a katakombákba, itt libasorban, egymás kezét fogva, egy-egy szál gyertyával a kezünkben, áhítattal és csodálattal vegyes érzéssel járjuk végig a barlanglakásokat.
Maradnánk még, de indulnunk kell vissza Kijevbe. Ahogyan távolodunk Polonnojétől, s közeledünk a fővárosba, úgy sorra nőnek ki a magasabb épületek a semmiből, egyre szélesebbek az utak, a ladákat luxusautók, és terepjárók váltják fel. Átszeljük a várost, s újra csak kapkodjuk a fejünket a bámulattól. Üveg felhőkarcolók, híres divatházak méregdrága üzletei, gyönyörű autók, hihetetlen elegáns hölgyek, jól öltözött yuppik mindenütt.
A pazar vacsoránkat egy, a Dnyeperen úszó, fából készült hajó luxuséttermében fogyasztjuk el. A népviseletbe öltözött pincérek hozzák egymás után a fogásokat, amik mind ukrán nemzeti ételek. Már a számtalan előétellel úgy jóllakunk, hogy a fő fogásokhoz már hozzá sem tudunk nyúlni. A vacsoránk árából egész Polonnoje jól lakhatott volna. A vendéglátóink már egészen más emberek, kozmopolita üzletemberek. Azért egy éjszakai rövid városnézés itt is belefér még a napunkba a tárgyalások után.
Hajnalban érünk vissza a szállásra, a legkényesebb ízlést is kielégítő „Rusz” hotelbe. A fényűző szálloda tizenhatodik emeleti szobájában sokáig állok még az ablaknál, csodálva a még most is fényben úszó, de már elcsendesedő világvárost. Olvasom a multik neonreklámjait, nézem a felhőkarcolókat, és közben kavarognak a fejemben a képek a polonnojei nyomorról, az összeégett kezű asszonyokról, a vodkába menekülő tehetetlen családapákról, a döglött kutyáról, a küzdelmes életekről, amikbe bepillantást nyertem.
Nem tudok sorsokat megváltoztatni, de a gyerekeimet megpróbálom úgy nevelni, hogy okosan és nyitott szemmel járjanak a világban. Elfogadóak, toleránsak és empatikusak legyenek, próbálják meg érzékenységgel szemlélni a világot, ezáltal érezzék és becsüljék meg helyüket és sorsukat a világunkban.
2010
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése