2015. március 15., vasárnap

A verseny

with 0 Comment


Elfáradtam. A kimerültségtől légszomjam van, a fejemben visszhangzik saját tomboló szívverésem. A meredek kaptató után egy kis fennsíkra érek. Innen belátható a környék, megpihenek hát.
Jó érzés kinyújtani megfáradt tagjaimat, elgyötört izmaimat. Erről a kis magaslatról szemlélem a mögöttem és az előttem kanyargó utat, a rajta közlekedőket. Őrült rohanás, esztelen száguldozás, amiből most üdítő élmény kimaradnom. Ha pár percre is, de próbálom elhitetni magammal, hogy kimaradhatok a versenyből, hogy tét és kötelezettség nélkül lehetek pusztán szemlélődő. Nincs helyezés, nincs rangsor, mégis mindenki teljesíteni akarja a távot. Vannak magányos biciklisták, mások kis csapatokba verődve küzdik át magukat a hepehupákon. A párok egymás mellett karikázva igyekeznek. Néha egyikük megáll, hogy erőt gyűjtsön, a másik tovább halad, majd bevárja partnerét. Mindenkinek saját magának kell legyőzni a kilométereket ziháló tüdővel, fájó, meggyötört izomzattal, mégis könnyebb hajtani a pedált, ha a társunk mellettünk halad. Előfordul, hogy egyikük letér az útról, lankásabb mellékutak után kutatva, de hamarosan visszatér a forgalomba, hiszen minden kacskaringó, ösvény, vagy vadregényes utacska egyszer csak a főútba torkollik.
Figyelem a tandemezőket. Van ahol együtt, azonos lendülettel és erőbedobással tekerik a biciklit. Ott, arrébb, látok egy párost, ahol az első kerekező inaszakadtából hajt, míg a hátsó, a nyeregben hátradőlve pihen, gyönyörködik az elsuhanó tájban, és néha fékez. Azon a kék tandemen, a kormányos figyeli az utat, irányítja a járművet hol erre, hol arra, kikerüli a buckákat, vagy éppen telibe talál egy nyálkás pocsolyát, fennhangon vezényli a tempót. A hátul ülő leszegett fejjel, szó nélkül, monoton gépiességgel teker, már nem figyel sem vezényszóra, sem irányváltásra. 
Felállok, és kezemmel ellenzőt formálva a homlokomra visszatekintek a már megtett útra. Milyen régen indultam… Igen, talán azon a szép, verőfényes áprilisi reggelen, a negyedik születésnapomon. Korán kibújtam a meleg ágyból, s a nagy konyhán keresztül – ahol mami és anyu sürgölődtek – kiszaladtam a tornácra. Ott  megpillantottam a hőn áhított ajándékomat, a csillogó, piros biciklit. Rögtön nyeregbe pattantam. Még most is érzem a kormány műbőr fogantyújának tapintását, ahogyan az izgalomtól és az igyekezettől ráizzadt a tenyerem. Kezdetben rakoncátlankodott a drótszamaram, de anyukám egy levágott söprűnyelet illesztett a csomagtartóhoz, s annál tartva segített megtartani az egyensúlyomat. Csak az utat és az egyre gyorsabban forgó első kereket néztem, és éreztem, hogy anyu már nem szalad mellettem, elengedett, és önállóan hajtok. Mámorító volt az érzés, hogy egyedül én uralom a járművet, diktálom a tempót, fordítom a kormányt hol jobbra, hol balra, kedvem szerint. Megrészegültem ettől a szabadságtól. A gyér kis copfjaimba kötött piros masni együtt lobogott a szélben a kormány végéhez erősített színes műbőrszíjakkal.
Azóta is haladok az úton. Vállaltam már nehéz expedíciókat, gyötrelmes kalandokat végtelen, sziklás és kanyargós hegyi magaslatokba. Sokszor visszacsúsztam, előfordult, hogy le kellett szállnom az ülésről, és kézzel-lábbal kaparva küzdöttem magam vissza a forgalomba. Volt, hogy sziklapárkányon egyensúlyoztam a szédítő szakadék és a sziklafal mezsgyéjén. Billegve balanszíroztam a vékony keréken, úgy, mint a kötéltáncosok. A kötélen egyensúlyozó azonban bízik önmagában, ügyességében, azért mer nekivágni a két csúcs között feszülő mélységnek. Én csak a kerékre bíztam magam, szinte kéjjel, vagy inkább ostoba fatalizmussal vártam, vajon merre billen a balansz, szétroncsolódik-e a testem a mélységben, vagy nekicsapódik a kemény gránitnak. Szenvtelenül néztem, ahogyan a kerék meg-megbicsaklik a vékony párkányon, majd eszembe jutott, hogy van már saját csapatom, akiknek segítenem kell, és biztosan várnak, ott, a következő kanyarban.
Az utóbbi időben egyre durvábbak az úton közlekedők. Sokan, az enyémnél szebb és erősebb kerékpárokon ülve nekem ütköznek, felsértik a bőröm, összezúzzák tagjaimat. Némelyikük arcán látom, hogy legszívesebben eltiporna. Könnyeimmel küszködve, vagy éppen a tehetetlen düh termelte adrenalinnal a véremben erőm megsokszorozódik, és megküzdöm a reám támadókkal. Megfeszítem a vállam, és állom az ütközeteket, bármennyire is sajognak a vérző sebek, az újra felszakított hegek.
Időközben megtaláltam az útitársam, akivel egymás mellett haladunk, megpróbálunk egyforma sebességgel kerekezni. Olykor lassítunk, másszor gyorsítunk, hogy mindig egymás látóterében legyünk. Van saját csapatunk, három kis biciklista, akiket mi tanítunk kerékpározni. A két nagyobbacska már egyedül hajt, néhány hosszal előttünk járnak. Mögöttük haladva gyönyörködünk abban, ahogyan egyenes derékkal, délcegen ülnek a nyeregben, könnyedén tekerve a kerekeket, szinte suhannak. Néha egymáshoz koccannak, máskor segítenek tolni a bicajt a másiknak, ha az elfáradt.
Vidám csilingelés üti meg a fülem. A legkisebb versenyzőm áll előttem, sárga, delfines sisakja ragyog a napsütésben. Csillogó fekete szemeivel várakozóan tekint rám, kéri, siessünk a többiek után. Igaza van, nem szabad lemaradni a csapatunktól. Segítek hát neki a kormányozásban, úgy, ahogyan hajdan anyukám tette velem, és nekiiramodunk újra a távnak. Bár sokan, sőt egyre többen jönnek velünk szembe, azt sem tudjuk hol és mikor érünk célba, mégis muszáj hinnünk, hogy ez az út vezet odáig!


Kép: Tóth Kristóf: Bicikliverseny



0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.