Ebben a gondolatban, van valami meghitt, és kedves. Akarjuk, hogy legyen, ezért van is.
Mert szüksége van mindenkinek egy kevés romantikára, az érzésre, hogy ő egy jólelkű, igényes ember, akinek fontos a meghitt elengedettség állapota.
Persze minimum Mozartról lehet szó, vagy Beethoven gyenge pillanatairól, amikor kedves és békés tudott lenni, mert ha dübörögni kezdett, akkor a kis éji zenéből lett egy Dantei pokol.
Minden zene, hangjegyek garmadából áll, ugyanazokból a hangokból, és mégis mindegyik egészen más.
Például, kortárs zenék , kis éji zenéknek elképzelhetetlenek, nem megnyugtat, de neurózist okozva felráznak, és nem tudod, mitől nem alszol éjszaka, és mitől van szorulásod.
A csillagfényes éjszakában csendülő, halk muzsika elandalít, felidéz lelkedből már feledésbe merült szép pillanatokat, kioldja feszültségeidet, megbocsátó- nemes hangulatba ringat, felszínre sodorja jó énedet.
Olyannak érzed magadat, mint amilyen mindig is szerettél volna lenni, párás szemekkel tekintesz vissza a múltba, kebledre-ölelve a már eltávozottak emlékét.
A zene hangjain lebegsz és úszol, mint egy fehér vitorlás, oldalaidnál ezüst habok simogatják ragyogó íveid, ömlik rád a fény, zene dagasztotta vitorláid dúdoltatják a szelet, ami kedvesen borzolja kósza fürtjeid.
Megengedi a sors, hogy érezd a nyári éjszaka szépségét, igazi embernek élheted meg magad, ami ritkán adatik meg élőnek.
Hogy mit veszít egy siket!
Mi az, hogy veszíteni- kérdezné vissza, és igaza lenne, mert sem nyerni, sem veszíteni valójában nincs hogy, ezek csak szavak, emberi kitalációk.
Mert a téged megérintő hangok, a zene, valójában belőled, az emlékeidből törnek elő, és csak te hallod őket.
Kint üldögélsz a csillagfény derengtette kerti padon, rád telepszik az éjszaka békéje, nézed a csillagokat, mint ragyognak a fekete semmiben, és e díszlet hatására megjelennek emlékeid hangjai.
Zenéjük visszaringat a múltba, visszafújja a szél a szétkergetett dallamokat, megint átéled egyszemélyes világod tényét, csak benned szól és neked, mást be sem tudnál engedni, ebben a múltban csak neked van hely.
Könnyűvé válsz, kiengednek belső feszültségeid, lebegsz az éjszaka párás szárnyain, és elhiszed egy pillanatra a hihetetlent, hogy erőt meríts, a továbbhoz.
Kis éji zene, az alvók csendjében csörgedező tiszta vizű patak, fickándozó aranyhalaival megállítja számodra az időt, igyekezel kiélvezni minden percét, mert titokban tudod, minden elmúlik egyszer, és az azt követő csendet el kell viselned valahogy.
Mert szüksége van mindenkinek egy kevés romantikára, az érzésre, hogy ő egy jólelkű, igényes ember, akinek fontos a meghitt elengedettség állapota.
Persze minimum Mozartról lehet szó, vagy Beethoven gyenge pillanatairól, amikor kedves és békés tudott lenni, mert ha dübörögni kezdett, akkor a kis éji zenéből lett egy Dantei pokol.
Minden zene, hangjegyek garmadából áll, ugyanazokból a hangokból, és mégis mindegyik egészen más.
Például, kortárs zenék , kis éji zenéknek elképzelhetetlenek, nem megnyugtat, de neurózist okozva felráznak, és nem tudod, mitől nem alszol éjszaka, és mitől van szorulásod.
A csillagfényes éjszakában csendülő, halk muzsika elandalít, felidéz lelkedből már feledésbe merült szép pillanatokat, kioldja feszültségeidet, megbocsátó- nemes hangulatba ringat, felszínre sodorja jó énedet.
Olyannak érzed magadat, mint amilyen mindig is szerettél volna lenni, párás szemekkel tekintesz vissza a múltba, kebledre-ölelve a már eltávozottak emlékét.
A zene hangjain lebegsz és úszol, mint egy fehér vitorlás, oldalaidnál ezüst habok simogatják ragyogó íveid, ömlik rád a fény, zene dagasztotta vitorláid dúdoltatják a szelet, ami kedvesen borzolja kósza fürtjeid.
Megengedi a sors, hogy érezd a nyári éjszaka szépségét, igazi embernek élheted meg magad, ami ritkán adatik meg élőnek.
Hogy mit veszít egy siket!
Mi az, hogy veszíteni- kérdezné vissza, és igaza lenne, mert sem nyerni, sem veszíteni valójában nincs hogy, ezek csak szavak, emberi kitalációk.
Mert a téged megérintő hangok, a zene, valójában belőled, az emlékeidből törnek elő, és csak te hallod őket.
Kint üldögélsz a csillagfény derengtette kerti padon, rád telepszik az éjszaka békéje, nézed a csillagokat, mint ragyognak a fekete semmiben, és e díszlet hatására megjelennek emlékeid hangjai.
Zenéjük visszaringat a múltba, visszafújja a szél a szétkergetett dallamokat, megint átéled egyszemélyes világod tényét, csak benned szól és neked, mást be sem tudnál engedni, ebben a múltban csak neked van hely.
Könnyűvé válsz, kiengednek belső feszültségeid, lebegsz az éjszaka párás szárnyain, és elhiszed egy pillanatra a hihetetlent, hogy erőt meríts, a továbbhoz.
Kis éji zene, az alvók csendjében csörgedező tiszta vizű patak, fickándozó aranyhalaival megállítja számodra az időt, igyekezel kiélvezni minden percét, mert titokban tudod, minden elmúlik egyszer, és az azt követő csendet el kell viselned valahogy.
Kép: Kapolyi György Szeretteim című alkotása
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése