A látogató

Az ítéletvégrehajtó halkan és udvariasan nyitott be az ajtón. A helység, nem a szó polgári értelmében volt szoba, szokatlan vasajtaja és berendezése alapvető tárgyakra szorítkozott. Egy vaságy-kemény kispárnával, két barna pokróc, egy asztalka és két szék. Olcsó és kemény ülőbútorok. A meszelt falakon semmiféle dísztárgy nem lógott, csak beléjük karcolt szövegek

és kezdetleges firkák díszítették. Az egész látvány ridegséget és személytelenséget lehelt a látogató arcába, és valami miatt egy komor ünnepélyességet is biztosított az érkezőnek. A magasan induló rácsos ablak beengedte fényt lehűlt a helység légterében.

Volt az egészben valami kellemetlen, meseszerű, valami álomféle-amiből igyekszik az alvó felébredni - és ha sikerül, attól még az egész napja el lesz rontva .A kinti zajok ,mint egy varázsütésre megtorpantak az ablak előtt, így a szoba síri csendjét nem törte meg semmi. Az érkezőt, minden kézzelfogható indok nélkül megülte a végfenyegető irtózata, ráadásul egy nagy bizonytalanság, mert nem értette, mi váltotta ki belőle ezt a szorongást.

Talán az ítéletvégrehajtó volt az egyetlen, aki ebből az egészből nem érzékelt semmit. Elegánsan öltözött középkorú férfi, brillantinozott - őszülő hajjal. Visszafogott, halk mosollyal érkezett, szó nélkül könnyeden meghajolt.

Az asztalhoz lépve óvatosan letette bábatáskáját, - fekete bőr, aranyszínű burz kerettel - majd kifinomult mozdulattal az egyik székre ült. Szertartásos lassúsággal kinyitotta táskáját, elővett egy vastag kötelet-a hurok végén tizenhárom csomóval-óvatosan az asztallapra fektette. Majd egy fekete csuklya következett – posztóból, vadonatúj.

Kéz és lábbilincsek - gyönyörű, ápolt kivitelben, egy agyonlapozott biblia, fogalmam sincs, egy hóhérnak mire kell.

Végezetül óvatosan kiemelt egy fekete bőrtokot, kivett belőle egy homokórát, ami azonnal el is kezdte pergetni az időt.

Csendben és mereven ült, figyelve a pillanatok múlását.

Fogytak a percek, az üvegtartály felső része kiürült.

Felemelkedett ültéből, és nagy műgonddal úgy pakolt vissza, ahogy, és amilyen sorrendben kipakolt. Megbiccentette fejét, és nyugodt léptekkel elindult a vasajtó felé. Az, halk nyikorgással kinyílott előtte, kilépett a folyosóra. Boltíves, sima falú, ami a végtelenben tűnt el A háta mögött keletkező vákuum kiszívott valamit a szobából, magával húzva a félelem és bizonytalanság nyomasztó légkörét, valamit vagy valakit, aki érezhetően jelen volt, nyüszített és feloldódott, beleivódva a falakba és tárgyakba. Az utolsó percek eljövetele elpusztította az utolsó reményt, csak a „Nincs tovább” jeges érzése fagyasztotta kővé tudatát és egész lényét, mindent feladva, a látogatóval távozott.