A lecsúszotthoz

Velem szembejöttél az úton,
vásott cipőben, talpán lukakkal a megkopott betonon.
Gyűrött, pecsétes, viseltes kabátod vágyna egy jó mosásra,
Nyomasztó életed súlya alatt behorpadt vállad egy ölelő simogatásra.
Szorongató a múltad, hisz nincs munkád, nincs már családod, s elveszett otthonod.
Csavargó és nincstelen lettél, száműzött társad és véred, a barát megtagadott.
Úgy érzed felesleges vagy már, senki nem vár, nem gondol többé rád.
Elkelne a jó szó, meleg étel, tiszta ruha, pihe-puha ágy.
Elveszettnek, meggyötörtnek érzed magad,
Egy vágyad maradt: túlélni a mindennapokat.
Úgy érzed emberi ronccsá váltál, rossz limlommá, kit utcára dobott a tovatűnő idő.
Bekötözni, befoltozni az élet ütötte sebeket, akaratod sincs már, nincs türelem,
s elfogyott az erő.
Küzdened kéne, mindazt megszerezni, mi számodra elveszett,
de nincs reményed, hisz az emberi szánalom ad kosztot, gúnyát, fekhelyet.