Az ablakban

Igen. Kiszállt a taxiból, a sofőr mögötti ajtón, és be sem csapta maga után. 

Előredőlve állt, hosszú- piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.

Igen. az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, 

mindent pontosan láttam, és megjegyeztem. 

Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait. 

Későre járt, nem volt az utcán rajta kívül senki. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult. 

Nem volt benne sofőr.

Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka. 

Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára táncolni kezdett. 

Idétlenül és bután, mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár. 

Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült. 

Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygást keltő.

Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem.

Képtelen tánclépései koppantak a kövezeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban, nem volt semmi emberi. 

Elért a járda szegélyköveiig, megtorpant, és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa. 

Már csak vállai voltak meg lehajtott feje, a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt. 

Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek olajos felszínén. 

Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt. 

Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam. 

Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de az óta minden éjjel felébreszt valami, és ki kell néznem az ablakon.  

Kép: Kapolyi György alkotása