Még jeges hótól terhes a faágak öle.
Óh, Tavasz! Ma még rólad csak álmodni merek,
de hallik már a kikelet szárnysuhogása,
hiszem, elhozod egyszer még a hű szerelmet.
Jégcsapok sírnak a tél fénylő ravatalán,
földtakarót repeszt a magcsírák ereje,
hóvirágot, kankalint hívogat merészen
a napocska egyre csalogatóbb deleje.
Ébred a természet, vele ébred a szív is,
téli álmukból ébrednek a mély érzések.
Órák újra indulnak, új kezdet születik,
miben megújul a hit és a szép remények.
Megújulok e nyiladozással magam is:
fülem nyílik a madár csivitelésére,
érintés vágya érik kitárt karjaimban,
szememmel rálátok a ragyogó kék égre.
Észreveszlek Téged is, jössz felém utamon,
tavaszi csokorba rejtve hozod hű szíved,
míg merengek a természet örök törvényén,
fogod kezem, s támaszul adod erős hited.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése