Mikor az ember verset ír túl fiatalon, különös, nyomasztó, saját maga számára is érthetetlen, nem is emberi eredetűnek tűnő verset, akkor először megijed. Aztán az a furcsa, morbid gondolata támad, hogy voltaképp ilyet józan eszű ember nem írhat magától, és idegennek érzi azt, amit alkotott. Elolvassa újra, újra, és biztos benne, hogy nem ő írta ezt. Majd később felnövekszik, és hosszú, magányosan végig szenvedett időtlen idő után belehasít a tudás, hogy beteg. És még az a szerencsésebb eset, ha van benne betegségbelátás.
Megérti, hogy súlyosan személyfüggő, s a belőle kiszakadó fájdalmas, nyomasztó versek csupán e beteg elme torz szüleményei. Mert függ az anyjától, a szerelmétől, s ezek az érzéseknek hitt szélsőséges kitörések groteszkké, bizarrá változtatják a valóságot. Úgy érzi, elvakulva a veszteség megsemmisítő fájdalmától, hogy azok, akiket beteges görcsösen szeretett, csupán csak szeszélyből, vagy éppen amiatt hagyták el őt, hogy direkt módon, előre megfontolt szándékkal, ok nélkül éles kést döfjenek a szívébe.
És ekkor már felébred lelkében a féktelen düh és a bosszúvágy, hogyha ő szenved, szenvedjenek azok is. Azt érzi, rajtuk kívül semmi nem létezik, ami az élethez köthetné őt, lassan beszűkül a tudat, akarni sem akar, nem is tud. Csak azt tudja, hogy személye súlyos teher mind azok számára, akikhez valaha valami is fűzte őt, és bár biztos abban, hogy mély nyomokat hagy maga után, mégis rettenetes bűntudat kezdi gyötörni, hogy lesznek, akik ezeket a nyomokat követni fogják, s ezáltal ő magával ránt másokat a semmibe. Még halványan agyában lüktet a dühítő, sóvár irigység mindenki más felé, aki ÉL.
Már semmi sem valóságos körülötte. Megfog egy tárgyat, látja a szemével, amit néz, de az elméje azt kérdezi: Mi ez? Nézi Edvard Munch Sikoly című képét akár órákon át gondolattalanul, és a saját arcát nézi, hiszen tükörbe néz. Aztán azt kérdi, mi a világegyetem, az idő, hol kezdődött és mikor, meddig tart, vagy terjed, de elméjét mindez már jócskán meghaladja. Majd végül semmit se lát. Senkihez nem fűzi érdek, mindenütt csak közöny, unalom, fekete monotónia, tartalmatlan üresség. Minden lelassul, elhalkul, úgy nézi a világot maga körül, mintha egy plazmaszerű ködön át látná csak, ami ritmusra pulzál és ring. Már semmi se fáj. Eljön a szürke, kopott, sötét csend, és csupán a szívverését, a lélegzetét és a vér surrogását hallja a fülében. Nagyon ritkán egy-egy apró impulzus eléri még egy röpke pillanatra, valami, ami még megragadja eltompult agyát, egy-egy kimerevedett éles kép, pár apró villanás, aztán ezek is beleolvadnak a semmibe. Egy darabig még a számok a fejében kattognak hangosan, egytől százig, aztán elölről megint.
Aztán végül egyetlen pici pont lesz belőle, amibe beleszorul, mint az összesűrűsödött anyag, akár az atommag közepében. S tudja, hogy meghal. De ez voltaképp fizikailag nem következik be. Mégis tökéletesen megsemmisül. S egy darabig így marad. Aztán ebből a totális semmiből lehet elkezdeni újra felépítenie valamit. Felfelé törekszik, kétségbeesetten kapaszkodva egy láthatatlan kötélbe, hogy csak még egyszer ott lehessen, ahol a többiek, hogy lásson, halljon, ízeket, illatokat fogadjon be, hogy megérinthessen mindent, s ezzel azok újra valósággá váljanak. Aztán minden kezdődik elölről, folytatódik, körbeforog, megismétlődik újra és újra. És csupán ennyi az egész.
Ezek inspirálják a szörnyű verseket. És most, hogy mindezt leírtam, lassan ismét szétfolyik a valóság körülöttem, mintha mindez nem is belőlem fakadt volna ki, bár értem azt, ami itt írva van. Beteg vagyok. Személyfüggő, paranoiás, nonverbális kommunikációra képtelen, aki mindent túldimenzionál, túlreagál, szélsőségesen szeret és gyűlöl, néha őrjöngve dühöngő, soha el nem csendesedőn. Labilis, kiszámíthatatlan, rapszodikus. Érzéketlen és gonosz, melegszívű és befogadó. S ezt a kettősséget semmilyen erő, vagy hatalom nem egyesítheti, nem gyúrja egybe. Nincs, ami rendet teremtene az őrült sebességgel cikázó értelmetlen, összefüggéstelen gondolatoktól megzavarodott agyban. Kattognak fejemben a számok soha véget nem érő türelemmel és kitartással. De: „A nap csak estig tart. És egy napot estig mindig ki lehet bírni valahogy. Ez minden”
Kihullt belőlem már ez is. A ködszerű plazma magába szív. A képek összemosódnak, a színek egybeolvadnak és elkeverednek kibogozhatatlanul. Kezdődik a zuhanás. A fogódzkodó nélküli. Körmeim tövig kopnak, amint kapaszkodni próbálok bármiben. Nem sikerül. Leérek a verem aljára. Fájdalmat nem érzek. Az egész csak a másodperc töredéke. Meghaltam megint. De hamarosan újra ébredek. A körforgás folytatódik. Míg meg nem áll. És ez nem pszichológia, távolról sem konkrét igazság. Csupán egy tétova benyomás mind arról, ami bennem lakozik. Hogy ha mindez én vagyok. Ha egyáltalán vagyok. Már ezt sem tudhatom biztosan. Vagy mégis.
