Beléd szöktem, hogy meglopjalak,
pedig nem voltál nő,
csak anyányi vonzalom,
életen át tartó, pillanatnyi magányomban,
kinek lelkén rajta fekszik az ösztön.
Akaratlan rontottál meg,
hisz már a tétova gondolat is gyaláz,
s míg elfordultál,
agyam fájdalomtesteddel szeretkezett.
Gyötört, hogy csak Te vagyok, s nem Mi.
Egy akartam lenni.
Nem ösztön volt, megmunkált egymásra találás,
de beteg a Mindenség,
mi szépséget lát,
két sors által lemeztelenített tünethordozó
hús-vér, csontig hatoló elmenászában.
Mielőtt még fájt volna a tény, felnéztél,
a pillanat véget ért.
Megszokásból tovább titkolóztunk,
s én beleszomorodtam illatodba,
mit lelkemen felejtettél.
Szeretődből átmenet nélkül lettem magzatod,
mi leélte pillantásodban életét.
ez nem próba...ez már sikerült! :-) Matyó
VálaszTörlés"beleszomorodtam illatodba" - szerintem az ilyen metafórák már a költészet illatai :) - szeretem ezt a verset.
VálaszTörlésAz utolsó versszak olyan nekem, amit egymás után ezerszer elolvasnék, megtanulnám és mondogatnám, plakátokra írnám, fel az égre, hogy mindenki lássa, hogy ilyen szépen is lehet érezni/írni. Nincsenek benne közhelyek, nem elcsépelt, nem hatásvadász. Nekem tökéletlenségében tökéletes.
VálaszTörlésA vers egészére kitérve: nem egy agyonszerkesztett írás, ami jobb is. Vannak írások melyek tatalmilag és szerkezetileg jók, ez tartalmilag annyira jó, hogy szabadversként szerethető :) A hangulatvers kategóriába sorolnám leginkább.
Balázs ez fantasztikus lett. Talán nagy költőink műveivel vetekszik. Örültem, hogy olvashattam. Zseton.
VálaszTörlésNekem is tetszett.
VálaszTörlés" Beleszomorodtam az illatodba"
Érzékelhető, szép kép.
A Garbó kiadónak is tetszett, szerencsére...:)
VálaszTörlésGratula! :)
VálaszTörlés